–

A legnagyobb baj szerintem azzal van, hogy a labdarúgásra úgy tekintünk, mint sportra, pedig a futball jelenlegi formájában inkább iparág. Mégpedig egy globális iparág, az egyetlen olyan „sportág”, amely minden földrészen egyforma népszerűségnek örvend, éppen ezért tudta kivívni magának ezt a jelleget. Az más kérdés, hogy ez jót tesz-e neki vagy sem, de a tény ettől még tény.

Mivel egy iparágról beszélünk, teljesen természetes, hogy csak üzleti alapon lehet sikeres. A verseny az egyetlen módja annak, hogy kiemelkedő eredmények szülessenek. Mihelyst az értékénél több pénz jelenik meg benne, lezárul a fejlődés és a természetes kiválasztódás útja, eltűnik belőle a szakmaiság, a lelkes és szenvedélyes hozzáértők helyett felbukkannak a dilettáns nyerészkedők.

Fontos megjegyezni: nem a sok pénz a baj, hanem az aránytalanul sok pénz.

Amikor nincs fedezet, amikor nem köthető teljesítményhez a javadalmazás. Persze a világ futballjában is jellemző ez a jelenség – nem csupán nálunk –, nem véletlenül vezette be az európai futballszövetség a gazdasági fair play szabályát, amely azt hivatott kontrollálni, hogy a klubok ne költsenek több pénzt annál, mint amennyit megkeresnek.

Jellemző ugyanis, hogy milliárdos mecénások vásárolják fel az európai futballklubokat és finanszírozzák a magánvagyonukkal a csapatukat, de a teljesítmény itt sem elhanyagolható: a tulajdonos által kiválasztott szakmai stáb kőkeményen felel a teljesítményért. Magyarán: ha nincs eredmény, repülhet a klubigazgató, a menedzser, a vezetőedző vagy akár a sztárjátékos is. 

Ám ezekben az esetekben szigorúan magánszemélyek, oligarchák, különböző konszernek, részvényesek szerepvállalásáról beszélünk, vagyis mindenki önként, a saját céljai, álmai és ambíciói szerint rak bele pénzt az adott futballvállalkozásba, és veszi ki aztán onnan a nyereséget: legyen az gazdasági-, kapcsolati- vagy hatalmi javadalom.

Magyarországon egészen más a helyzet

A nálunk tapasztalt túlzott mértékű állami szerepvállalás – azon túl, hogy a megalománia kifejeződése – nyilvánvalóan összefügg azzal a gazdasági és történelmi jelenséggel, hogy hazánkban az évek során nem tudott kialakulni a kulturált mecenatúra, amelyből aztán megszülethetett volna egy egészséges, sportgazdasági szempontok szerint is korrekt együttműködés a gazdasági szereplők és a futballklubok között.

Ennek az együttműködésnek a hiánya azzal függ össze, hogy hazánkban a labdarúgást ugyanolyan gyilkos szenvedély övezi, mint a politikát: aki szerepet vállal benne, attól fogva nem számít szalonképesnek.

Vagyis: komoly üzletember nem megy a magyar futball közelébe, már ha nem kényszerítik… Komolytalanból sok megfordult a focink környékén, ezek az együttműködések mindkét oldalon anyagi és erkölcsi veszteséget termeltek.

A másik komoly gond idehaza, hogy a terhelt történelmünk és a gyászos politikánk nem tette lehetővé a stabil, művelt, határozott értékrendű gazdasági elit létrejöttét, magyarán: a felső tízezer nagyobb része nem megdolgozott a vagyonáért, hanem „okosba” összehozta azt, vagyis tőle nem várhatjuk el, hogy bármit is visszaadjon a közösségnek az összeharácsolt milliárdjaiból. (Nem a strómanokról beszélek, ők – mint tudjuk – állami pénzeket kezelnek.)

Ennek a rétegnek a hiánya sok kárt okoz az országnak – és nem csak a futballban.

Ami a magyar focit illeti, ha iparágként tekintünk rá, azt kell mondanunk, hogy nem teljesít sokkal rosszabbul, mint az iparunk többi része (a többi sportágat ne vegyük ide, azok sem üzleti alapon működnek), amint a környező országok fénysebességgel húznak el mellettünk más gazdasági területeken, ugyanezt teszik a fociban is. Amit mi futballválságnak, a magyar focimélység legaljának tekintünk, az csupán egy elhúzódó jelenség, mély erkölcsi tartalommal.

A kritikát nem tűrő nagyot álmodók, a megélhetési focibűnözők, az alattomos káoszteremtők, a jól fésült futballjampik, a lelkiismeretlen túlélők, az igénytelen „edző bá’-k”, a dilettáns nyerészkedők és az üresfejű káderek együttesen teremtik meg a futballt övező reménytelenséget, a következménynélküliséget, az átláthatatlan viszonyokat, a tehetetlen mozdulatlanságot és a mindent átszövő morális romlottságot.

A magyar fociban ma pénzen kívül szinte semmi más nincs, de amíg nem fogjuk fel, hogy a pénz nem old meg semmit, ha a dilettantizmussal jár párban, addig nem értettünk meg semmit... Legyen az futball vagy bármi más.

És hogy ebben a fertőben mivé válnak a focistáink? A legtöbbjük futballprosti, érzelem, szenvedély, elköteleződés, tanulni vágyás és tartós motiváció nélkül. A világ nagy labdarúgásához képest aprópénzt keresnek, a nagy magyar átlaghoz képest vagyonokat.

Az európai elitbe jutni ilyen mentalitással nincs esélyük, a magyar valóságból akkor is kiemelkednek (anyagilag), ha semmi extrát nem nyújtanak. Marad hát a középszer. Ami – akár gazdasági célokról, akár sportvágyakról beszélünk – zsákutca.

Na, de nézzünk körbe! Csak ők lennének zsákutcában tényleg, vagy esetleg mind be lettünk húzva a csőbe?

 

 Tamás Rita

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ franckreporter