Novák (Péterfy-Novák Éva – a szerk.) végre-valahára odateszi a tejbegrízt, amiért tegnap óta könyörgök neki. Ő most épp arról ír cikket, mennyire szeret főzni, és hogy a főzés tulajdonképpen a szeretetnyelve, amit én erősen kétségbe vonok, miután fél nap elteltével áll neki az általam óhajtott éteknek. Felteszem a kérdést tapasztalt barátnőmnek, vajon miért a nők rajonganak túlnyomórészben? Miért nincsenek az én bemutatóimon ragyogó szemű fiatal fiúk, miért nők járnak oda is?

– Jó, hát, nézd már meg, hogy néz ki a Vecsei – mondja gúnyosan, nevetgélve.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy az én külsőm kevésbé előnyös? – pirítok rá.

Novák tovább nevet. Hát, igen, igazából azt akarja mondani. Meg nem is vagyok már annyira fiatal, szőke sem vagyok meg kék szemű sem. Mondjuk, szerintem tök mindegy lenne, ha úgy néznék ki, mint egy angyal, akkor is nők olvasnának többségben.

Novák még azt is mondja – valamelyest komolyabbra fordítva a szót –, hogy a férfiak többségében még valahol ott él a macsó, és rajongani nem macsó dolog. Egy férfiban jobban munkál az, hogy az erejét mutassa, és nem azt, hogy valakiért nagyon odavan.

A nőket pedig jobban érzékenyítették a kultúra, az olvasás, a művészetek iránt, jobban elfogadjuk azt is, ha hosszú sorokban kell állni egy-egy író vagy színész előtt, míg a férfiakra rásütik ilyenkor a bélyeget: „Most komolyan sorban állsz egy autogramért?”

Egyesek szerint ugyanis nem férfias sorban állni autogramért, nem férfias koncerten visítozni, nem férfias közös fotót kérni, nem annyira férfias rajongani a kultúráért, balettra járni meg kifejezetten buzis.

A színházjegyet is nagyrészt a nők veszik a párjuknak, a könyvekről nem is beszélve.

Az, hogy a könyvvásárlók jelentős része nőnemű, régóta ismert, és ez a tendencia nem is nagyon akar változni. A magazinokat is nagyobb arányban vásárolják, fogyasztják a nők. A WMN bázisa is nőkre épül, bár ránk legalább azt lehet mondani, hogy ez egy kifejezetten nőknek szóló magazin, még ha nem is feltétlenül van így, hiszen bőven akadnak olyan témáink, amiket férfiak is előszeretettel fogyasztanak. Nem is egyszer találkoztam olyan hímnemű ismerősömmel, aki, amikor meséltem neki, hol dolgozom, azt válaszolta: „ő bizony nem olvas nőknek szóló magazint, mert az olyan buzis”.

A kliséket alaposan belénk döngölték (ezzel kapcsolatban is) az elmúlt évtizedekben. A maguk alá pisilő, visítozó rajongó lányok a Beatles-korszakból nevetség tárgyává váltak a tévé forradalma után, és hiába kedvelte rengeteg férfi is a Beatles zenéjét, visítozó vagy torkaszakadtából üvöltöző férfiakat ritkán lehetett látni ezeken a koncerteken. És nemcsak a legendás zenekartól pisilték össze magukat a csajok, hanem Frank Sinatrától, Elvis Presley-től, a Bay City Rollerstől vagy a Rolling Stonestól is, majd az önkívületi rajongás új korszaka kezdődött a kilencvenes évek fiúzenekarainak divathullámával – bár lehet, hogy igazán sohasem ért véget. Itthon jóval kisebb nőtömegek és jóval mérsékeltebben mozdultak meg a helyes fiúzenekarok hatására, de azért a Piramis Révész Sándorral vagy akár a Tankcsapda, de meglehet, hogy maga Ganxtsa Zolee is tudna rajongó lányok ostromáról mesélni.

Na, de mi a helyzet a helyes lányzenekarokkal? A Spice Girlsért például őrültek meg könnyes szemű férfitömegek? Nem igazán. Vagy Madonna lábánál hevertek remegő szépfiú rajongók? Aligha. Értük is a nők rajonganak leginkább. Ja, meg persze a melegek, hiszen „a rajongás lányos dolog, a rajongás nem macsó, attól gyengébbnek, férfiatlanabbnak látszódik a férfi” – a közmegítélés szerint.

Szóval ködbe veszni látszik az a vágyam, hogy majd Vecsei után nálam is hosszú, kígyózó sorokban álljanak egy-egy fotóért a fiatal fiúk.

Pedig ideje lenne felnőni ahhoz az elképesztő munkához, amit a feminista mozgalom végzett az elmúlt évszázadban, és megtanulni, hogy nincs olyan, hogy valami „buzis vagy lányos”, mert a kultúra szexi, olvasni szexi, színházba járni szexi, és rajongani is szexi.

És nemcsak a lányok meg a melegek privilégiuma, hanem egyetemes emberi igény. 

Mondjuk, legalább a tejbegríz kész lett, mire megírtam ezt a cikket.

Szentesi Éva