-

Évekkel ezelőtt teljesen bele voltam habarodva egy zenészbe. Ez ugyebár többekkel előfordult már. A kolléganőm azt fontolgatta, hogy a vezetéknevét Dylanre változtatja, az anyukámnak George Michael volt a szíve közepe (súlyosbító körülmény, hogy még a WHAM -korszakból). A rajongással tehát a szűkebb környezetemben elég jól állunk, én mindössze annyit változtattam a recepten, hogy a hazai mezőnyből válogattam. Ez részben ösztönös döntés volt, részben meg józan megfontolás, mert Adam Levine akkoriban Anne Vyalitsana modellel randevúzott, én meg nem indulok vesztes csatába, szóval sietve kerestem új „tárgyat" a rajongásomnak. Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám már megmondani, miként esett éppen a fent említett magyar művészre a választásom, de nem is ez a fontos. Ugyanis mire kettőt pislogtam, ismétlésre állítva hallgattam a dalait, a dalszövegeivel firkáltam tele az egyetemi jegyzeteimet, szentírásnak tekintettem nagyjából mindent, amit mondott, és egyáltalán:

meg voltam győződve arról, hogy mindössze egyetlen, jól időzített találkozó kellene ahhoz, hogy rájöjjön: számára is én vagyok az igazi. Mert számomra akkoriban bizony ő volt az.

Vártam tehát a nagy találkozásra. Az akkor éppen ezoterikus korszakát élő legjobb barátnőm tanácsára, minden este elalvás előtt elképzeltem, miként botlunk egymásba, és ünneplőbe öltözött lélekkel készültem a csodára. Hogy ez némileg prózai, nem túl romantikus, és inkább komikus, mint lenyűgöző módon esik majd meg velem, na, arra nem voltam felkészülve.

Akkoriban költöztem a belvárosba, próbáltam belakni a hetedik kerületet és környékét, amikor egy különben napfényes őszi napon e-mailt küldött az egyik oktatóm, hogy a mai előadás elmarad, helyette múzeumba megyünk, mert van egy tárlat, ami kapcsolódik a féléves anyaghoz. Igazából nem bántam ezt, tárlatot nézegetni mindenképp izgalmasabb, mint egy alagsori teremben ásítozni a jegyzeteim fölött. Plusz útközben legalább lehet andalogni az Andrássyn, amit abban az időben a világ egyik legszebb, legromantikusabb elfoglaltságának tartottam. Felkaptam hát a bőrkabátomat, és elindultam a Hősök tere felé, amikor megtörtént a csoda. Vagy legalábbis valami, amit a húszéves énem csodaként aposztrofált.

Az Oktogonnál ugyanis megláttam őt, ahogy két teli szatyorral a kezében lépdel keresztül a zebrán. Mondanám, hogy magas volt, széles vállú és veszettül jóképű, de ezzel jó nagyot hazudnék.

Nem volt magas, nem volt széles a válla, de a rendetlen haja, a bőrdzsekije, a fekete napszemüvege, és a rám akkoriban delejes erővel ható sármja annyira levett a lábamról, hogy alighanem csak a jóisten maga mentett meg attól, hogy teljes elbűvöltségemben egy taxi alá gyalogoljak. Abban a pillanatban törlődött a múzeumlátogatás, és a nyomába szegődtem. Tudom, hogy rettenetesen hangzik, tudom, hogy a barátaim ezért még hosszú évekig fognak cikizni, sőt még az anyám is bosszút áll rajtam, amiért a George Michael lamourt kifecsegtem, de hát az a lány is én vagyok, vállalom. Ráadásul, azt hiszem, halált megvető bátorságról tettem tanúbizonyságot. Mert simán benne volt a pakliban, hogy észrevesz, és ahelyett, hogy irántam való mély érzelmeiről beszélne, egyszerűen megkérdezi: mégis mi a frászért megyek utána lapos kúszásban.

Esküszöm, általában nincs bajom a beszéddel, viszont ebben a helyzetben nemigen tudtam volna megszólalni. De nem vett észre, én pedig titkos ügynököket megszégyenítő profizmussal lépdeltem utána, és csak néha fogott el az aggodalom, hogy vajon mit csinálok akkor, ha, mondjuk, Kőbányán lakik? Az igaz szerelmet pont nem érdeklik az ilyen buta kérdések, úgyhogy felkészültem: ha kell, a világ végére is követem. Olyan messzire nem ment, néhány sarokkal később bekanyarodott, kinyitotta az egyik kedvenc kávézóm melletti ház kapuját, és eltűnt a lépcsőház sötétjében. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám. Anélkül, hogy egy aprócska esélyt adott volna világokat megrengető szerelmünk szárba szökkenésének. Egyszóval pont úgy, ahogy egy olyan ember megy be a kapun, akinek meg sem fordul a fejében, hogy valami rajongástól eszét vesztett kislány lohol a nyomában.

Én azonban nem csüggedtem, legalább már azt is tudtam, hol lakik. Megfordult a fejemben, hogy a későbbi sikerben bízva üres óráimat a közeli kávézóban üldögélve töltöm majd el, hátha…

A rajongásomnak egy októberi este vetett véget, amikor a barátnőm szülinapját ünnepeltük egy belvárosi szórakozóhelyen, ahol – mit ad isten – ő is ott volt. Az csak egy dolog, hogy nagyon furán lépkedett a parketten, de hogy még csak észre sem vett, és nem csapott a homlokára, hogy „jéééé, hát te vagy az?!" Na, az már sok volt. Úghogy szépen azt tettem vele, amit megérdemelt: leírtam magamban. Megállapítottam, hogy: „kisfiam, te sem tudod, miről maradsz le", és ezzel az egész ügyet lezártnak tekintettem.

Nem azt mondom, hogy nem mosolyodom el, amikor meghallom a dalait a rádióban, és eszem ágában sincs megtagadni azt a lányt, aki árnyékként követte a lépteit, azt viszont határozottan kijelentem, hogy most már nem csinálnék ilyet. Se vele, se mással.

Na jó, talán, esetleg. Mondjuk, ha egyszer Sean Penn itt forgatna...

Kormos Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Djsash