Utcai konfliktusok, esetenként verekedések mindenütt vannak és lesznek. Gyakran előfordul az is, hogy ezek ideológiai hátterűek. De nem mindegy, hogy az adott ország vezetése hecceli erre az embereket... vagy marginális csoportok, és végképp nem mindegy, hogy a verekedésre milyen reakciók születnek: amelyek tovább szítják az erőszakot, illetve inkább csillapítani igyekeznek. Ennek része, hogy hogyan reagálunk arra, ha valaki a vétlen, és többnyire védtelen fél mellett kiáll, és vállalja a veszélyét annak, hogy az fellép egy agresszív támadóval szemben. Hogyan reagál az úgynevezett közember, és hogyan a közbeszéd, esetleg hatalmi pozícióban lévő politikus a nyilvánosság előtt. A Kálvin téri nőverés kapcsán láttuk, nálunk mire számíthat egy kormánypárti politikustól – és nem akarjuk elhinni –, de láttuk máshol azt is, hogyan lehet másképp.

Ez történt Münchenben

2009 szeptemberében egy müncheni S-Bahn szerelvényben (ami nagyjából olyan, mint nálunk a HÉV) három 17-18 éves kamasz kiszemelt magának négy fiatalabb tinédzsert (13-15 éveseket), és rájuk szálltak, hogy elvegyék a pénzüket. Hogy nyomatékosítsák a követelést, az egyiknek behúztak az arcába, egy másikba pedig belerúgtak. Ezután a támadók egyike leszállt, a többiek pedig átszálltak egy másik járatra, ahol tovább balhéztak. Ebben a kocsiban utazott az ötvenéves Dominik Brunner is, aki nem bírta tétlenül nézni a molesztálást, és előbb közbeszólt, majd hívta a rendőrséget, végül felajánlotta a „kicsiknek”, hogy leszáll velük a következő állomáson. Le is szálltak mindannyian, de a megmaradt két támadó is tovább provokálta a társaságot. Ekkor Brunner olyan ideges lett, hogy ököllel fenyegette meg őket. A két fiú erre bedurvult, és több mint húsz ütést és rúgást mért az üzletemberre, a fejére is, amikor már eszméletlenül feküdt a földön. A kétségbeesett fiatalok – a molesztálás áldozatai, ketten lányok – később azt mondták, hiába kiabáltak a pályaudvaron, senki sem lépett közbe. Brunner pedig mindeközben szívrohamot kapott, és meghalt. Mire a támadók ráeszméltek, hogy mit tettek, és megpróbáltak elmenekülni, a rendőrség kiért a helyszínre, és elkapta őket.

Négy nappal az eset után a bajor minisztertanács egyperces néma megemlékezést rendelt el az egész tartományban. Később a tartományi miniszterelnök posztumusz-kitüntetést adományozott Brunnernak, a német szövetségi belügyminiszter és a ZDF tévécsatorna egyik műsora civil kurázsi-díjat ítélt neki, az államelnök pedig posztumusz érdemkereszttel tüntette ki. A verekedés színhelyét előbb ellepték a virágok és gyertyák, később emlékművet állítottak ott, és egy utcát neveztek el Brunnerről. Egy héttel az eset után a müncheni Allianz-arénában a Bayern München és a Nürnberg bajnoki futballmérkőzésén hatvankilencezer ember emlékezett meg egy perces néma csönddel Brunnerről, és Uli Hoeness, a müncheniek menedzsere a civil kurázsi hősének nevezte őt. „Mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor jól jönne egy Dominik Brunnerhez hasonló személy segítsége” – mondta. Mivel ebben az időben épp választási kampány zajlott szerte Németországban,

Brunner áldozatvállalását minden politikai párt a zászlajára tűzte, és a média is hetekig a civil kurázsi fontosságát hangsúlyozta. Még véletlenül sem engedték, hogy az eset üzenete az legyen: mások védelmében közbelépni veszélyes, ezért nem tanácsos.

Ez történt Offenbachban

Öt évvel később, a Frankfurthoz közeli Offenbachban egy novemberi éjszakán hasonló tragédia történt. A bevándorlók lakta környéken fiatalok buliztak, sokat ittak. A diszkóból átvonultak a helyi McDonald’s-hoz magukhoz enni. Két szerb származású fiú lement az alagsorban található női vécéhez, és – majdnem úgy, mint a müncheni esetben – náluk pár évvel fiatalabb, kiskamasz lányokkal kezdtek erőszakoskodni. A 22 éves, török származású diáklány, Tugce Albayrak pár perccel korábban járt lent, ezért tudta, kik vannak ott, és mivel a lépcső mellett ült, hallotta a veszekedést is. Azonnal lerohant, és megpróbált közbeavatkozni. Először úgy tűnt, sikerült is megakadályoznia, hogy komolyabbra forduljon a dolog, és mindenki elhagyta a gyorséttermet. De a parkolóban kiújult a veszekedés, és amikor Albayrak szájából elhangzott az a mondat, hogy „Hogy tudsz megütni egy nőt?”, azonnal megmutatták neki, hogyan. Rátámadtak, és rögtön a fejét ütötték (nem kézzel). A földre zuhant, és mivel ekkor is ütés érte a fejét, már nem lehetett megmenteni, agyhalott állapotba került. 

Amikor a kórházban a szülei beleegyezésével végül lekapcsolták a gépekről, a barátai, ismerősei virrasztást tartottak érte. Ugyanezt tették Berlin törökök lakta negyedében, Kreuzbergben is azok, akik nem is ismerték, csak a nők elleni erőszak ellen tiltakoztak. A német média Albayrak fényképével, és megint a civil kurázsival volt tele, minden műsorban, újságban és fórumon azon vitatkoztak, van-e elég civil kurázsi a német társadalomban. Joachim Gauck német államelnök együttérzését fejezte ki Albayrak családjának, és azt írta nekik: „Mindannyiunk háláját és tiszteletét kivívta, és mindenki példaképként fog rá tekinteni. Ahol mások félrenéznek, ott Tugce példaértékű bátorságot mutatott, és civil kurázsiról tett tanúbizonyságot.” Bár elindult egy petíció azért, hogy ő is érdemkeresztet kapjon, amit több mint százezren aláírtak és Angela Merkel kancellár is nyilvánosan támogatta, erre végül nem került sor. De itt is készült emlékmű, és létrejött egy alapítvány, ami – ahhoz hasonlóan, amit Brunner emlékére alapítottak – a civil kurázsi fontosságát terjeszti és jutalmazza.

Ez történik Magyarországon

Nálunk szerencsére nem történt haláleset. Nem kell néma csöndben emlékezni, nem kell emlékművet emelni, utcát elnevezni, alapítványt létrehozni, nem kell népszerű tévésorozatban epizódot írni róla, és végképp nem kell mutogatni az illető fényképét.

Itt „csak” behúztak egy nőnek, aki védeni próbált egy pizzaárust, mert az véletlenül angolul kérdezte a vevőtől, hogy mit kér, és ezért cserébe migránsozó üvöltözést kapott.

Pedig nem tanította a nőt sem a történelmünk, sem az iskolarendszerünk, sem a társadalmi normáink arra, hogy másért kiállni érdemes – sőt, ennek éppen az ellenkezőjét nevelik belénk. Azóta sem a civil kurázsiról esik szó, egyetlen árva fórumon sem biztat rá senki, hogy kiálljon a(z akár ismeretlen) másikért; elismerést, bátorítást nem jár érte, viszont provokátornak hazudják. A televízió nyilvánossága előtt. 

Így ezután is csak a meghunyászkodás, a félrenézés marad nekünk. Mert abból még baj nem volt. Nem igaz?

Gyárfás Dorka