Az eddigi életem azt mutatja, hogy sajnos amolyan függő típus vagyok, nem véletlen, hogy behúzott az alkohol, a cigaretta, a kávé, a nyugtatók (szerencsére a kemény drogokat sosem mertem kipróbálni, a hasisnál mélyebbre nem merészkedtem, ismervén a szenvedélyekre kattanó habitusomat) és igen, behúztak a viselkedési kényszerek is. A vásárlási mánia tüneteit minimum az Egy boltkóros naplója óta ismerik szélesebb tömegek is. Ám míg ott a szerelem meghozza a boldog véget, a való életben ez nem ennyire egyszerű, és sajnos feleannyira sem vicces a helyzet, mint a filmbéli bájoska esendő botladozása például a hitelkártya-ügyintézőnél.

Milyen üzenet már az, hogy ha nem vásárolsz, beteg vagy? Milyen beteg világképet tükröz egy olyan plakát, amely egy nőnek azt sugallja, hogy senkire nincs szüksége, csak ilyen-olyan rongyokra, és ha nincs neki ilyenje, akkor bizony baj van vele. Milyen társadalmi üzenet, ami a költekezést jelöli meg célként, és arra csábít, hogy társat, barátot félredobva egyedül a kirakatok csavarják el a fejünket? Aki azt sugallja a leendő vásárlóinak, hogy egyetlen módon állhat helyre a lelki béke meg az önbecsülés, és ez pedig a vásárolgatás, az egy végtelenül kártékony ember, méghozzá gyilkos üzenettel. Ráadásul fogalma nincs az emberi lélekről és a lélek betegségeiről.    

Mint minden függőség, a vásárlási mánia hátterében is komoly lelki defektusok állnak, a javak halmozásának célja pedig nem más, mint a szorongás instant oldása.

Persze ez a levert, nyomasztó merengések közepette nem kristályosodik ki előttünk, hiszen ha tudnánk a cselekedetek mozgatórugóit, nem sétálnánk bele megint önként a csapdába. Nálam mindig úgy kezdődik, hogy napokig csak fekszem otthon, nem találom a helyem, majd elkezdem magam csúnyának és feleslegesnek látni. Olyan nőnek, akinek sivár sivatag a gardróbja. (És nem számít, hogy ezzel szemben mi a valóság! Ezek az érzések bőven túl vannak a racionalitáson.) Aki nem ér semmit. Leértékelődöm alaposan a saját szememben, gyakran sírva fakadok, és azt érzem, hiába alszom rengeteget, a napok mégis végtelenül hosszúak, és lehetetlenség őket kitölteni. Persze közben lenne dolgom, a lakásban mindig akad tennivaló, munkám is volna, de nem, ezek nem mennek. Inkább elindulok sétálni, aztán azon kapom magam újfent, hogy egy boltban vagyok. És már érzem is a gyomromban a kényszert, az ellenállhatatlan belső késztetést. Az agyam tudja, hogy felesleges még egy sál, mivel egy csomó áll otthon címkéstül, felesleges az új harisnya, felbontatlanul állnak és gyűlnek a fiókban, nem kell még egy szoknya – a nadrágokat amúgy is jobban preferálom –, és nem kell új konyhai kisgép, mert egyáltalán nem főzök. Új rúzs se kell, még parfüm se. Mégis-mégis, megint egy vagyont hagyok ott. Nincs fék, nincs kontroll. És felpakolva a kincseimmel, máris hatalmasnak érzem magam, tehetősnek, Valakinek.

A felhők felett járva érek haza. Hogy otthon aztán pár óra múltán menetrend szerint összeomoljak. Pánikszerűen elkezdem rejtegetni a cuccokat, levagdosni a címkéket, hogy régi rongynak tűnjenek, kidobni valami kevésbé újat, hogy legalább helye legyen a sok – immár hasznavehetetlen vacaknak tűnő – új biszbasznak. Ezután az jön, hogy elönt a jeges rettegés az elszegényedéstől. Átkozom magam az egész vásárlótúra miatt, már eloszlott a köd, látom, hogy újfent csak felesleges mindenfélével „gazdagodtam”. De soha nem viszem vissza őket, mert tudom, ha elindulok, a vége mindig az, hogy elkezdem sajnálni magam, és újabb cuccokkal térek haza. A szakemberek szerint, ha már betegségről van szó, akkor a kórkép a kleptomániával áll rokonságban, ugyanaz a leküzdhetetlen őrület veszi uralma alá az agyat, csak éppen fizetünk is a cuccért, a különbség, hogy ekképp magunkat lopjuk meg. (Ha nem önálló betegség a mánia, akkor a bipoláris affektív zavar tünete is lehet a mániás szakaszban.) És sajnos a téboly sokszor nem áll meg a bőven hitelkeretünket elérő költekezésnél a tárgyak terén. Ha már van négy ugyanolyan pulcsink, öt szuperlábasunk és hét szempillaspirálunk, párhuzamosan jöhetnek a szolgáltatások. Van olyan ismerősöm, aki például állandóan fodrászhoz járt, hajat festetett, végül persze le kellett vágni kopaszra a haját. Egy másik mindennap kozmetikai kezelésekre járt, szálakat húzatott az arcába, ilyen masszázs, olyan arcpakolás, ilyen elektromos fogyasztás, olyan készítmény és varázslat, kölcsönökbe hajszolta magát, és már a szakemberek mondták neki, hogy álljon le, de ő képtelen volt rá.

Mert ez a típusú beteg csak akkor érez örömet, ha megajándékozza magát.

És ettől az örömtől válik függővé. Ez az öröm oldja kicsit a benne lévő feszültséget, ez fedi el a hiányt. Igaz, egyre kevesebb időre, és egyre nagyobb adagra van aztán szükség a szerből. Mint a pornófüggőség esetén, ugyanaz a képlet: hozzászokik a lélek a szuperingerekhez. Már nem elég egy baráti kedvesség a bennünk lévő örök hiány feloldására, már nem elég egy finom fagylalt a férjemmel. Nagy dolog kell, erőn felüli nagy. De egy idő után akkora lesz a bennünk tátongó úr, hogy semmi nem lesz elég ahhoz, hogy kitöltse…

Csoda hát, ha végtelenül lehangol, amikor azt látom, hogy fiatal lányoknak és fiúknak a plázázás a legfőbb programja. Járkálnak a mesterséges fényben, üzletbe be, kóválygás a fogasok között, melyiket vegyem, legyen mind a kettő, három, négy. Vagy nem vesznek semmit, mert nincs miből, de marad a szédelgés a vágyott tárgyak bűvöletében. Irigykedve, vágyódva nézni a szerencsésebbekre, akik szórhatják a pénzt. Hányszor hallgattam helyes kiscsajok álmodozását, hogy egyszer majd… és hogy ez az álmuk. Szegényes álmodozás egy fast fashion bolt előtt. Amikor már eddig terjed csak a horizont. Kinek kell az, hogy az idejét az értelmes tevékenységek helyett a teljesen öncélú költekezés tegye ki? Kinek kell az az illúzió, hogy a vásárolgatás az a bizonyos úgynevezett értelmes tevékenység?!

Karafiáth Orsolya

Kép: iStock by Getty Images