–

(Nem) kedves nyílt leveleket írogató, felső-középosztálybeli és középosztálybeli, heteró, fehér férfiak!

Ejnye-bejnye, hát férfias dolog ez? Hogy lehet ennyire félni, de komolyan? Ráadásul még fel is vállaljátok a félelmeteket a nyilvánosság előtt… igazán, olyan méltatlan. Hiszen tudom én, hogy erről van szó: nem akarjátok, hogy az ország egyik legnagyobb múltú egyetemét megfertőzze a gender studies nevű „áltudomány”, vagyis, hogy elismert professzorok és a jövő nagyreményű generációja azt boncolgassák, legyenek-e országszerte semleges vécék. A szokásos éleslátásotokkal elkaptátok a lényeget, mondhatnám, a szarva közt a tőgyét: a vécékről van itt szó, kérem szépen, meg arról, hogy ezek az elvetemült genderőrültek kétségbe vonnák a kétségbevonhatatlant: hogy két biológiai nem létezik. Slussz-passz, nincs erről mit beszélni, pláne nem külön szakképzést indítani a GS iránt érdeklődők számára (ha ugyan vannak, mert, ugye, milyen kevesen éltek a jelentkezés lehetőségével, na, ugye?!).

Ezekről a fontos dolgokról van tehát szó. Igazából mindegy is, hogy a gender studies kutatási területei nem a nemi szerepek biológiai-, hanem azok kulturális beágyazottságával foglalkoznak, magyarán: nem vonja kétségbe senki, hogy, miképp az Ovizsaru című klasszikusban is elhangzik: „a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk” (kivéve persze azokat, akik biológiailag is különböznek, de ez egy másik, szintén nagy odafigyelést igénylő történet volna), hanem, hogy mindezzel mit kezdünk mi, emberek. A GS a nemi szerepek alakulását követi nyomon, és elemzi, hogy miként módosulnak ezek a családban, a munkahelyen, mi egyáltalán a család fogalma, szóval társadalmi szerepmintákat kutat, és igyekszik feltárni a változási lehetőségeket, valamint azt, hogy miként hatnak mindezek a társadalom egészére. Nincs szó semleges vécékről, nincs köze ahhoz, hogy valaki el akarná venni a jogotokat, hogy feleségül vegyetek egy nőt, aki aztán szül nektek öt-hat csodaszép gyereket. Ahhoz viszont van, hogy a feleségeteket visszaveszik-e az állásába szülés után, tud-e részmunkaidőben dolgozni kismamaként, milyen jogaitok vannak, mint házastársak, szülők és munkavállalók (igen, mindkettőtöknek, a férfiak se maradnak ki), mi a helyzet az üvegplafonnal, hogyan büntethető a családon belüli erőszak és a gyűlöletbűntények, hogyan vonhatók felelősségre az elkövetők… és így tovább.

És azt hiszem, itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely a félelmeteket leginkább táplálja: hogy olyan szakemberek képzése indul el Magyarországon (megjegyzem, a fejlettebb országokban ez a folyamat minimum húsz éve elkezdődött), akik beleszólhatnak többek között abba, miként bántok a nálatok gyengébbekkel. Ettől paráztok, igaz?

Hogy egy napon talán majd felelősségre vonhatnak benneteket.

De tudjátok, mit, srácok? Nem kell félni, tényleg, nyugi Ha most el is indul az a fránya gender studies-szak, még hosszú-hosszú évekbe telik mire az érdemi változás bekövetkezik, addig pedig úgy náspángolhatjátok az asszonyt meg a gyereket, ahogy nem szégyellitek, leköphetitek a rózsaszín pólóban oviba járó kisfiút, és azt hihetitek, hogy ostoba, elvakult tiltásokkal tudatlanságban tarthatjátok a gyerekeiteket (bocs, rossz hírem van: nem fog menni). Ha csak az imént említett húsz évvel számolunk, 2037-ig tutira tiétek a világ, addig még remek meséket lehet kiagyalni látásukat vesztett fajkutyákról, felháborítóan randalírozó Pride-résztvevőkről, és lehet csodás nyílt leveleket írogatni, sokat. Csak majd ne lepődjetek meg, ha egyre többen válaszolnak, először csendesen, aztán már kevésbé.

Szóval, ha jobban meggondolom, talán egy kicsit mégis van okotok félni. De akkor legalább csináljátok méltósággal, és legközelebb olvassatok utána a fogalmaknak, mielőtt dobálóztok velük.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Brainsil