Mivel a honvágyam csak az otthonról hozott ízektől enyhül, ezúttal székelykáposztát főzök. Margit nénje-félét, de magyar fogást Magyarországon – és egy kicsit büszke is vagyok, hogy kezdek „beilleszkedni”. Bár a magyar fogásomnak még mindig otthoníze van, de ezt nézzétek el nekem.
Temetőbe járni nem feltétlenül szomorú, nyomasztó dolog. Lehet felemelő, sőt vidám esemény is. Hiszen a halál az élet része, és akire emlékezünk, életben tartjuk.
Roppant bosszantó, hogy néha nem emlékszünk dolgokra. Ám a normális felejtésnek nélkülözhetetlen szerepe van a gondolkodásunkban, a kreativitásunkban, az érzelmi jóllétünkben, sőt, a társas kapcsolatainkban is. A világhírű neurológus, Scott A. Small könyvét ajánlja Milanovich Domi.
Apa-lánya kapcsolatot ilyen szépen még nem örökítettek meg, mint ebben a filmben – mondja Gyárfás Dorka, aki elmeséli azt is, milyen saját emlékeket hozott elő belőle a film.
„A halál elkerülhetetlen, nem igaz? Az én koromban az ember egyre inkább tudatában van ennek. Én nem aggódom emiatt. Készen állok rá. Amikor elmegyek, azt akarom csinálni, amihez a legjobban értek. Ha holnap meghalnék, akkor sem panaszkodnék. Jó volt” – nyilatkozta egyszer Lemmy Kilmister, aki élete végéig csinálta, amihez értett.
„Azt akarom, hogy pont úgy és pont annyira szeressenek, mint amennyire én ragaszkodom valaki más emlékéhez” – írja Luca fájdalmasan gyönyörű írásában arról, milyen újra szeretni valakit egy súlyos veszteség után.
Hova tűnt a memóriánk?
Gyászról, veszteségről, gyertyalángokról, csillagokról, Kazimir Ágnes pszichológus szemén keresztül. Melegedjetek fel ti is.
Ilyen, ha az ember apja ellopja a show-t a ma 91 éves Clint Eastwood elől. Olvassátok el Cinti megható főhajtását két, számára fontos férfi előtt:
Egy híd, amely ma már csak elemeiben él tovább szerte az országban, pedig összeköt minket a saját történelmünkkel. És micsoda sztorija van!