Doffek Gábor életében háromszor hozta úgy a sors, hogy egyedül kellett lennie, egyedül kellett boldogulnia. És amennyire szenvedett ezekben a helyzetekben, olyan sokat tanítottak neki a határairól, az erejéről, önmagáról. Most pedig, egy véletlen zeneválasztás miatt hirtelen rászakadtak ezek a sorsfordító emlékek. Neked is van hasonló dalod, ami elválaszthatatlanul összefonódott egy korszakoddal?
Magányra vágyó anyák, apák: kezeket a magasbaaaaa!!!
A házasság hetén még arra is fény derül, valójában miért haltak ki a dinoszauruszok…
A kezdeti remény és csodavárás helyét mára a magány és az izoláltság érzése vette át a járványhelyzetben, ami egy nagyon zsigeri félelmünkre, a halálfélelemre rezonál. Szerencsére van néhány megküzdési stratégia, amivel enyhíthetünk ezeken az érzéseken.
Egyedülkarácsony… vagyis, csak majdnem.
Alapvető szükségletünk, hogy közösségben éljünk, ennek ellenére sosem éreztük magunkat magányosabbnak, mint manapság. Vágyjuk a másik ember közelségét, de nem tudunk jól kapcsolódni. Hogyan kötnek gúzsba minket az elvárásaink a párkeresésben? Mit keresünk egymásban? Hogyan rombol a magány, és miért lenne mégis szükségünk időről időre egyedüllétre? Itt van D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi podcastja, a Beszélnünk kell! e heti epizódja:
„Hiányzott, ahogy kettesben voltak. Hiányzott, ahogy négyesben éltek a családdal. Hiányzott a közös baráti társaság, a nagy nevetések és a büszkeség, ahogy a párját látta, amikor, igazából mindig, a társaság közepe volt. A jövendő unokáiról való álmodozását megkeserítette férjének fájdalmas hiánya. Az előző életében rendszeresen megszervezett nagy családi összejövetelek elmaradtak, nem jöhet oda az a nő, utasította a rokonságot, és hónapok múlva tudta meg, hogy nélküle megy tovább az élet.”
Magyarországon öt nőből egy egyedül él, talán sosem házasodik meg. Milyen az életük, mik a vágyaik, mik a nehézségeik, mi van a sztereotípiákon túl?
„Mintha a halál lenne a legrosszabb, ami történhet.”
Régóta tudjuk, hogy egy sérült gyereket nevelő szülő százszor kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint egy „átlagos” anya vagy apa, miközben keményen küzd az élhető hétköznapokért. A járványhelyzetben ez különösen igaz. Vajon mi a helyzet most azokkal a családokkal, akik eddig is csak nagyon kevés segítséget kaptak, miközben emberfeletti küzdelmet folytatnak?