Kisebb csoportokba osztjuk azokat, akiket szeretünk – Gondolatok egy szép és nehéz év karácsonyára
Egyedülkarácsony… vagyis, csak majdnem.
Egyedülkarácsony… vagyis, csak majdnem.
Alapvető szükségletünk, hogy közösségben éljünk, ennek ellenére sosem éreztük magunkat magányosabbnak, mint manapság. Vágyjuk a másik ember közelségét, de nem tudunk jól kapcsolódni. Hogyan kötnek gúzsba minket az elvárásaink a párkeresésben? Mit keresünk egymásban? Hogyan rombol a magány, és miért lenne mégis szükségünk időről időre egyedüllétre? Itt van D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi podcastja, a Beszélnünk kell! e heti epizódja:
„Hiányzott, ahogy kettesben voltak. Hiányzott, ahogy négyesben éltek a családdal. Hiányzott a közös baráti társaság, a nagy nevetések és a büszkeség, ahogy a párját látta, amikor, igazából mindig, a társaság közepe volt. A jövendő unokáiról való álmodozását megkeserítette férjének fájdalmas hiánya. Az előző életében rendszeresen megszervezett nagy családi összejövetelek elmaradtak, nem jöhet oda az a nő, utasította a rokonságot, és hónapok múlva tudta meg, hogy nélküle megy tovább az élet.”
Magyarországon öt nőből egy egyedül él, talán sosem házasodik meg. Milyen az életük, mik a vágyaik, mik a nehézségeik, mi van a sztereotípiákon túl?
„Mintha a halál lenne a legrosszabb, ami történhet.”
Régóta tudjuk, hogy egy sérült gyereket nevelő szülő százszor kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint egy „átlagos” anya vagy apa, miközben keményen küzd az élhető hétköznapokért. A járványhelyzetben ez különösen igaz. Vajon mi a helyzet most azokkal a családokkal, akik eddig is csak nagyon kevés segítséget kaptak, miközben emberfeletti küzdelmet folytatnak?
Marishkánk lánya online ballagott, hétfőn érettségizik. Mi innen szorítunk és drukkolunk, kolléganőnk pedig leírta a benne dúló érzéseket:
A karantén fala és a maszk sok bánatot eltakar. Így tudsz segíteni a környezetedben élőkön és magadon is, ha elöntene a kilátástalanság érzése!
„A normalitást felfüggesztették, és senki sem tudja, meddig. Most a rendellenesség idejét éljük, meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá, érveket kell találnunk, hogy elfogadjuk, érveket – a halálfélelmen túl. Talán igaz, hogy a vírusok nem rendelkeznek intelligenciával, de ebben jobbak nálunk: képesek gyorsan mutálódni, alkalmazkodni. Tanulhatnánk tőlük.”
A fotós, akinek a hivatása a szenvedélye, a négy fal közé szorul. Mi más tehet, mint maga felé fordítja az objektívet. A végeredmény pedig egy újfajta művészet: a magány és a szétfolyó idő erőteljes, húsba vágóan őszinte, vizuális megjelenítése.