Dante pokla a valóságban: egy fiatal tanárnő, aki nem számított, nem is számíthatott rá, milyen valós kihívások várnak rá majd az osztályteremben azon túl, hogy megpróbálja a tananyagot minél élvezetesebben átadni a nebulóknak. És egy fiatal lány, aki egy nap úgy érezte: nem akar tovább élni. Olvasónk írása.
Van az úgy, hogy az ember azután sem tud kitörni a közepes tanuló ketrecéből, hogy rég maga mögött hagyta az iskolapadot (és ad absurdum még sikeres is lett a választott területén…) Olyan szülőket kérdeztem a keserű csalódásaikról, akik már kaptak (szerintük) igazságtalan jegyet arra a házi feladatra, amit a gyerekük helyett csináltak meg.
„Te vagy a legfurcsább tanár, aki eddig ide betette a lábát" – mondja a katalán házvezetőnő Antoninak, amikor reformpedagógiai módszereivel megérkezik egy kis spanyol falucskába, ahová távol az otthonától vezényelték, hogy ott kinyissa a tanterem ablakát, friss, üde levegőt eresszen be az évtizedek óta dohos térbe. A tanár, aki a tengert ígérte című spanyol filmet ajánljuk.
Vannak szakmák, amik azonnal beindítják a többség fantáziáját (és ezúttal nem a kánkánt járó táncosnőkre gondolok). A házmester- és urambátyámországunk öröksége jól látszik azon, hogyan reagálunk egy-egy foglalkozás hallatán, milyen járulékos hasznokat, vagy mindenhatóságot képzelünk bizonyos munkák mögé. De az is árulkodó, hogy mik azok a mesterségek, amik hallatán mindenkinek az inába száll a bátorsága.
Az idén nem is oly végtelen, mégis kellőképp hosszú nyári szünetet tetszőleges számú gyerekkel – többségében otthon – végighajrázó anyák körülbelül mostanra végleg elfáradtak.
Lili tudta, hogy a tanári szakma sem anyagilag, sem társadalmilag nem a legmegbecsültebb, mégis pozitív hozzáállással vágott bele. Arra viszont nem számított, hogy ilyen hamar és ennyire keményen arcul csapja a valóság.
Ismerjétek meg Jukka Sinnemäkit, a világ egyik legjobb pedagógusát, aki nem fél megmutatni a diákjainak az esendőségét, nem hisz a magolásban, új módszert dolgozott ki a matektanulásra, minden gyereket egyéniségként kezel, és a magyar oktatási rendszerről is kiforrott véleménye van.
Koren Balázs tanárként és négygyerekes apaként is azt gondolja, teljesen oké, ha valamihez a diák jobban ért, a tudásmegosztás fontos előrelépés lenne a jelenlegi oktatási rendszerben is. Oda-vissza kellene tanulni egymástól.
Ismerünk gyereket, akit megbüntettek, mert ivott óra közben. Olyat is, aki nem mehetett ki vécére, hiába kérte a tanárt. Ismerünk gyereket, akit megaláznak, ha hibázik, és kőkeményen megbüntetnek, ha valamit rosszul csinál. Az ENSZ Gyerekjogi egyezményében ott van feketén-fehéren, hogy milyen jogai vannak egy gyereknek... az iskolában is. Az más kérdés, hogy erről a gyerekek semmit sem tudnak...
Miért dönt úgy egy igazságszerető, örök lázadó tanár, hogy aláírja a státusztörvényt, és az elnyomó rendszer ellenére marad, ahol volt, a szeretett osztályteremben? És mit gondolna róla az egykori kamaszénje? „Büszke lenne? Vagy szégyenkezne?” – teszi fel ő is a kérdést.