–

Drága némettanárnőm, avagy kedves Frau, ahogy a háta mögött hívtuk!

Egy haladó angol–kezdő német csoportban a kezdő német csoportot kapni és vállalni – sosem gondoltam bele –, hálátlan feladat. Az osztály angolul menőzik már elsőben, néhányan (köztük én is) már első gimi elején középfokú nyelvvizsgát tesznek, és ezt az amúgy is a kamaszéveinek elején járó, energiától felrobbanó, seggén negyedórát ülni képtelen bandát kellene valahogy egy tök új nyelvre megtanítani, sőt az érettségiig középfok környékére elnavigálni. Erre jön egy apró, pici néni, és nagyjából egy hónap általános vizsgálódás, tehetség-, képesség-, szorgalomfelmérés meg némi udvariaskodás után közli, hogy jópofáskodással teli lógás helyett itt kutya kemény munka lesz, és a derekát töri le annak, aki nem hajlandó keményen dolgozni.

Fújtattam, mint a kutya, hiszen ez egy diktátor, jaj nekünk! És nem hazudott. Nem kertelt, nem udvariaskodott többé. Hanem iszonyatos keményen elvárta a munkát. Akit tehetségesnek tartott, attól még sokkal többet. Voltak gyötrelmes hónapjaink. Voltak átizzadt dolgozataink. És nem volt cseppet sem diktátor mégsem. Jó kedélyű, jó humorú, ritka intelligens, emberséges, igazságos tanárunk volt.

Nem csak egy hihetetlenül fontos nyelvet kaptam ajándékba öntől, tanárnő. Nem csak szemléletet, munkamódszert, csapatmunkát, koncentrációra való képességet kaptunk.

A főiskola másodévében elnyertem egy féléves gyakornoki munkalehetőséget Németországban, és az ottani munkám utolsó két hónapjában útlevéllel a zsebemben kellett pincérkednem állandóan, mert senki nem hitte el, hogy nem német vagyok. És ezt önnek köszönhettem. Azóta (ez 1996-ban történt) úgy alakult, hogy nem a németet, hanem az angolt használtam jelentősen többet. Amerikai cégnél dolgoztam, angol nyelvű üzleti levelezések adódtak német helyett.

Eltelt több mint húsz év, a németet igazából akkor, Németországban használtam utoljára napi szinten. Két héttel ezelőtt el kellett mennem hirtelen tárgyalni Münchenbe. A tárgyalás angolul folyt, a meetingek közötti szünetben több nyelven beszélgettünk egyszerre, ahogy nagyobb nemzetközi társaságban előfordul. Gond nélkül váltottam angolról németre. Nem mondom, hogy a szókincsem, a frissességem, az automatizmusok ugyanazok voltak, de egy huszonéve alig használt nyelvet gondolkodás, szégyenérzet és félelem nélkül vettem elő. És ezt hálásan köszönöm. De nem csak ezt.

A fentieken kívül szemléletet is kaptam, meg kulcsot komplett országok komplett kultúrájához, irodalmához, filmművészetéhez, gondolkodásmódjához. Ez meghálálhatatlanul nagy kincs. Most, Münchenben jöttem rá, eddig csak azt hittem, hogy nem használtam a németet soha. Pedig olvastam könyveket, filmet rendszeresen nézek németül, és mindennapi helyzetekben is előkerül a nyelv. Felbecsülhetetlen ajándék, amit érthetetlen módon soha nem köszöntem meg önnek. Megteszem most, ilyen suta módon, inkább a lelkiismeretemet nyugtatva, mint tisztességes egykori diákként, aki illendően megkeresi egykori tanárát egy csokorral. Béna volna tőlem, tudja jól ön is. Ezt mind úgysem tudnám személyesen elmondani. Messze a legjobb tanárom ön volt, emberileg, szakmailag, minden tekintetben. Mindent köszönök, mindent köszönünk, tanárnő!

***

Kedves egykori osztályfőnököm!

Egy fiatalos, dinamikus, jó humorú osztályfőnök távozása az iskolából és így az osztályunkból rögtön első gimi végén nagy érvágás, így érthetően a következő osztályfőnök be- és elfogadása a szokásosnál nehezebb feladat mindenki számára.

Lázadó kölyköket tanárként maga mellé állítani szinte lehetetlen. Ön mégis felülemelkedett ezen a dolgon, hiszen eleve meg sem próbált velünk kölcsönös szimpátiára törekedni, szövetséget kötni. Megtanította viszont néhány hónap alatt a későbbi felnőtt életünk néhány végtelenül fontos összetevőjét, jó előre. Megtanultuk, milyen a hatalmi arrogancia, a felnőttek lekezelő igazságtalansága a gyerekkel szemben, a tehetetlen dühöt elviselni, vagy hogy milyen az, ha kicsinyes bosszúból bántalmazzák az embert. És én ezt – bármilyen furcsa – a magam módján igen fontos útravalónak tartom, így huszonöt év távlatából. Úgyhogy szeretném önnek is megköszönni.

Ön második év elején vett át minket. Az első évet én 4,5-es átlaggal zártam. Második félévkor önnél történelemből, továbbá kémiából buktam, az átlagom 3,1-3,2 körül volt. A féléves bizonyítvány körüli szülői értekezleten azt mondta anyámnak, hogy sajnos a fia buta, így legalább egyetemi felvételivel nem kell majd vesződni. Kiültetett engem a jobb padsor első padjába, ott rendszeresen megszégyenített az egész osztály előtt („majd a Doffek megmondja – ja, ő úgysem tudja”).

Sajátos háború alakult ki közöttünk. Csendes, de aktív. Persze a gyűlöletét nem ok nélkül vívtam ki, tizenöt évesen tényleg rohadt élénk, órán pofátlanul közbeszólós, poénkodós, rendetlenkedő, izgága gyerek voltam, akit a haverjai és a csajok nagyjából ötszázmilliószor jobban érdekeltek, mint a történelemórák, meg az ön üvöltözése. Érthetetlen, vajon miért…

Huszonöt év távlatából úgy gondolom, egyszerű bántalmazás, amit velem és több diákjával csinált, nem véletlenül érdemelte ki, hogy még a tanáriban is szörnyetegnek, igazságtalan embernek tartották a saját kollégái közül is sokan.

Tanulságos volt három évig az ön osztályába járni. Mi nem úgy váltunk végül osztállyá, csapattá, hogy a vezetőnk megtanított minket emberré formálódni. Hanem egy rémült, folyamatosan kurva ideges társaság végül közös ellenállást alakított ki a hatalmaskodó, igazságtalan, kifejezetten gonosz felnőtt ellenében, aki nemhogy nem törődött velünk (bár úgy lett volna!), hanem kifejezetten gyűlölt bennünket. Az ember gimnazistaként és utána még tíz évig hallgatja az ismerősök, barátok történeteit arról, hogy a jó fej ofő hogy húzta ki őket a szarból, falazott más tanároknak kisebb balhék elsimítása ügyében, hogy járt ki személyesen jobb jegyeket, vizsgákat, alkalmas időpontokat. Hogy figyelt a gyerekek otthoni, egészségi állapotára vagy speciális igényeire. Ezzel szemben mi azt tapasztaltuk, hogy ön rendszeresen ellenünk fordul, tanárokat hangol ellenünk, maga megy az igazgatóhoz felnyomni minket valami piti ügy miatt, szabályosan üldöz, terrorizál minket, hogy egy nehéz kulcscsomó röpköd az osztályban a fejek irányába (!), hogy kénye-kedve szerint tartott osztályfőnöki vagy történelemórát függetlenül az órarendtől, egyszóval apró és egészen komoly ügyekben is egyfajta kirendelt ellenségként működik az osztálya számára.

Nagyon fontos élettapasztalat volt. Kétlem ugyan, hogy 14–18 éves korban a leghasznosabb a legundorítóbb felnőttkori mintákat beleverni egy folyamatosan változó csapatba – mindenesetre később, felnőttként másoknál gyorsabban ismertem fel az ilyen frusztrált, a gyengébbeken vagy az alárendeltjein, beosztottjain hatalmaskodó embereket. Könnyebb volt felkészülni rájuk, kitérni előlük, kezelni őket.

Feltétlenül meg kell köszönnöm, hogy akaratán kívül is felkészített minket a felnőtt élet mocskának jelentős részére.

Meg kell köszönnöm, hogy vállalhatatlan emberi viselkedésmintákból, hatalommal való visszaélésből, mások megalázásából, gyerekekkel szembeni elfogadhatatlan viselkedésből olyan csomagot kaptunk, amit a magunk, a gyerekeink, a szeretteink védelmére később szerintem sokan nagyon hatékonyan tudtunk használni.

Ugyanis teljességgel felesleges, ám rendkívül kártékony, oktalan és megbocsáthatatlan, amit ön komplett osztályokkal művelt (és amit művelnek rengeteg iskola rengeteg osztálytermében a mai napig). Traumatizált gyerekek, minden bizonnyal soha fel nem derített képességek és tehetségek, soha ki nem aknázott lehetőségek jellemzik ezeket a tanári pályákat.

Kicsinyes bosszúk éretlen gyerekeken, és annyi, de annyi ártalmas minta, amit csokorba gyűjteni is lehetetlen.

E fenti két példa talán ad gondolkodnivalót: vajon hány hasonló történet van hány ember emlékei között. Hogy milyen egyszerű volna ezeken változtatni, és milyen „kis” változtatások micsoda gigantikus eredményt hozhatnának. Hogy micsoda felelősség ez, és egy-egy jó vagy rémes tanár mit tud okozni egy osztályban. Mert huszonöt év után is fontos hatásai, tanulságai és következményei vannak annak, ahogy a gyermekkori közösségeinkkel bánunk, és ahogy azok bánnak velünk. Némi odafigyelést, kritikus és önkritikus gondolkodást, tanulságok megértését és levonását biztosan megér a történet. Ha magunk miatt már nem is, a gyerekekért mindenképpen.

 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció