Sokan vagyunk, akik veszteséggel küzdve várjuk ezt a karácsonyt. Ez a beszélgetés azért készült, hogy kicsivel kevésbé legyen fájdalmas, hogy jobban tudjunk figyelni és odafigyelni a gyászolókra, és hogy ők is merjenek segítséget kérni.
„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.” Elolvastuk Angela Murinai: Mikor feltámad a szél című kötetét.
Ha nem vagyunk képesek a megbocsátásra, azzal megnehezítjük az életünket?
„Nagyon nehéz kívülállóként a gyászt kezelni. Ha pedig valaki a gyermekét veszíti el, az nemcsak a közvetlen családnak, de mindenki másnak is egy lelkileg rettentően megterhelő hír. És bizony a gyászoló családok nagyon különbözően reagálnak.” Vajon eléggé odafigyelünk rájuk? Kellő empátiával kezeljük a környezetünkben azokat, akiket hatalmas veszteség ért? Erről tanakodik a rákban elhunyt kislány, Izus anyukája.
„Az ember imádja szagolni az anyját, visszabújni belé – bárcsak lehetett volna jóval többször.” Szentesi Éva gyásznaplója ezen a héten:
Az agyam felfogja, hogy mi történt, képes vagyok megérteni, hogy már nem él, de mégis olyan, mintha egy filmben éltem volna abban a pár hétben, és egy utószóban rekedtem volna azóta.
Egy hónappal a temetés után.
Vagy mégis… A gyász nem csak az életet rajzolja át.
„Belehaltam volna, ha akár egy-két koncertet is ki kell hagynom, nemhogy egy évig otthon üljek.” Doffek Gábor pontosan emlékszik rá, milyen volt 17 évesnek lenni, milyen csodásan bizsergető ökörségeket csináltak két buli és az éjszakákon átívelő világmegváltás között. Úgyhogy a szíve vérzik a mostani tizenévesekért.
Miért ne titkoljuk magunk és mások elől, ha nem vagyunk jól? Hogyan köszönjünk el a múlttól, és hogyan kezeljük a jelent? Pszichológus szakértőnkkel arra kerestük a választ, hogy miként őrizhetnénk meg a lelki egyensúlyunkat ebben a fura, új világban.