Szentesi Éva: És a mi békénkkel mi lesz, anya, az smafu?
Semmi sem úgy van, ahogy a gyászról szóló könyvekben írják.
Semmi sem úgy van, ahogy a gyászról szóló könyvekben írják.
A napszemüveg pedig nem a nap miatt van rajtunk a temetőben…
„A papucsomat vesztettem el a kútban (mert beleestem). Pedig már felfelé menet voltam a vízben, de megijedtem, hogy anyám megöl, ha EZT a papucsomat IS elhagyom, és visszamerültem érte.” Hogyan folytatódott a sztori? Olvasd el!
„Papám! A fülemben csengett az a mondatod, amit akkor nyáron, a hintaágyban ülve mondtál: »Most már elmehetek, felvettek az egyetemre, minden rendben lesz veled. Innentől egyedül is menni fog.« Hát, Papa, nem megy. Mindenhonnan hiányzol.”
Halál, gyász, veszteség… még mindig van mit tanulnunk ezekről.
Lucának az idei volt az első külön töltött karácsonya, már a saját otthonában. Az egyedüllét pedig előhívott minden szorongást, félelmet és fájdalmat.
Sokan vagyunk, akik veszteséggel küzdve várjuk ezt a karácsonyt. Ez a beszélgetés azért készült, hogy kicsivel kevésbé legyen fájdalmas, hogy jobban tudjunk figyelni és odafigyelni a gyászolókra, és hogy ők is merjenek segítséget kérni.
„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.” Elolvastuk Angela Murinai: Mikor feltámad a szél című kötetét.
Ha nem vagyunk képesek a megbocsátásra, azzal megnehezítjük az életünket?
„Nagyon nehéz kívülállóként a gyászt kezelni. Ha pedig valaki a gyermekét veszíti el, az nemcsak a közvetlen családnak, de mindenki másnak is egy lelkileg rettentően megterhelő hír. És bizony a gyászoló családok nagyon különbözően reagálnak.” Vajon eléggé odafigyelünk rájuk? Kellő empátiával kezeljük a környezetünkben azokat, akiket hatalmas veszteség ért? Erről tanakodik a rákban elhunyt kislány, Izus anyukája.