„Nincs semmi kiszámítható a gyászban. A veszteség érzése a legváratlanabb pillanatokban borít be. De nem félek tőle, megmerítkezem benne, hagyom, hogy átmosson. Nincs már mitől félnem, Kicsi Csillagom, a legrosszabb már megtörtént.”
„Tudod te, hányszor fel akartalak hívni az elmúlt másfél évben?” – Szentesi Éva vallomása.
Ez az egész annyira igazságtalan!
Presser Gábor volt kolléganőnk édesanyjának kedvence, „őérte rajongott egyedül életében, senki másért”, úgyhogy most egy erősen szubjektív születésnapi köszöntés következik Szentesi Évától:
Semmi sem úgy van, ahogy a gyászról szóló könyvekben írják.
A napszemüveg pedig nem a nap miatt van rajtunk a temetőben…
„A papucsomat vesztettem el a kútban (mert beleestem). Pedig már felfelé menet voltam a vízben, de megijedtem, hogy anyám megöl, ha EZT a papucsomat IS elhagyom, és visszamerültem érte.” Hogyan folytatódott a sztori? Olvasd el!
„Papám! A fülemben csengett az a mondatod, amit akkor nyáron, a hintaágyban ülve mondtál: »Most már elmehetek, felvettek az egyetemre, minden rendben lesz veled. Innentől egyedül is menni fog.« Hát, Papa, nem megy. Mindenhonnan hiányzol.”
Halál, gyász, veszteség… még mindig van mit tanulnunk ezekről.
Lucának az idei volt az első külön töltött karácsonya, már a saját otthonában. Az egyedüllét pedig előhívott minden szorongást, félelmet és fájdalmat.