Olvasónk tragikus hirtelenséggel veszítette el a nagynénjét. A fájdalmát fokozták a kórházban, a temetkezési irodában és a végrendeletet figyelmen kívül hagyó eljárás során tapasztaltak.
Mit mondunk egy gyereknek, ha elveszíti egy közeli családtagját, szerettét? Ki dönt arról, hogy részt vehet a temetésen? Mennyire tudjuk kipárnázni a veszteséget a gyerekeink számára, és főleg hogyan?
A barát gyászát – tévesen – nem gondolják az emberek olyan mélynek és fájdalmasnak.
Veled is előfordult már, hogy egyik pillanatról a másikra kirúgtak, hogy más vegye át a helyedet? Ha igen, ez a cikk neked szól.
„Hogy rohan az idő – mondják. Kivéve akkor, ha lombikozol.” Krajnyik Cintia vallomása veszteségről, fájdalomról, talpra állásról.
Ha valaki gyakran mondja: „én ezt elengedtem”, vagy mást úgy vigasztal, hogy „minden okkal történik”, esetleg „minden rosszban van valami jó”, valójában az érzelmi hárításnak egy olyan módját választja, amellyel a gyógyulás lehetőségét veszítheti el – mondja pszichológus szerzőnk.
Isten éltesse sokáig szeretett Krajnyik Cinti kolléganőnket és férjét, Hadacs Bálintot!
„A gyászunk éppen annyira egyedi, mint az életünk” – mondta a szakaszok leírásáról ismert Elisabeth Kübler-Ross, akit nagyon félreértettek az elmúlt évtizedekben.
Amikor elveszítünk valakit – szakítottunk, vagy meghalt egy szerettünk – hirtelen úgy érezzük: minden megváltozott. Mennyire tud ugyanaz maradni a karácsony? Elég átalakítani, vagy idén nem is kéne ünnepelni? A tervezéshez gyűjtöttünk szempontokat.
„Nincs semmi kiszámítható a gyászban. A veszteség érzése a legváratlanabb pillanatokban borít be. De nem félek tőle, megmerítkezem benne, hagyom, hogy átmosson. Nincs már mitől félnem, Kicsi Csillagom, a legrosszabb már megtörtént.”