Fotók, üzenetek, közösségimédia-profilok és bejegyzések – ez marad utánunk a virtuális térben a halálunk után. De mit tudnak ezzel kezdeni az örököseink, akár technikailag, akár lelkileg?
Nem kell hazudni a gyászolónak.
„Nagyon nehéz kívülállóként a gyászt kezelni. Ha pedig valaki a gyermekét veszíti el, az nemcsak a közvetlen családnak, de mindenki másnak is egy lelkileg rettentően megterhelő hír. És bizony a gyászoló családok nagyon különbözően reagálnak.” Vajon eléggé odafigyelünk rájuk? Kellő empátiával kezeljük a környezetünkben azokat, akiket hatalmas veszteség ért? Erről tanakodik a rákban elhunyt kislány, Izus anyukája.
Két testvér, akiknek – bár ugyanazok a traumáik, a megküzdési stratégiáik merőben különböznek. Így lesz végül, hogy az egyik kénytelen a bátyja hamvaival a hátizsákjában végigsétálni a városon, meglátogatva a közös életük különböző helyszíneit, hogy végső búcsút vegyen a földi világtól.
„Az ember imádja szagolni az anyját, visszabújni belé – bárcsak lehetett volna jóval többször.” Szentesi Éva gyásznaplója ezen a héten:
Az agyam felfogja, hogy mi történt, képes vagyok megérteni, hogy már nem él, de mégis olyan, mintha egy filmben éltem volna abban a pár hétben, és egy utószóban rekedtem volna azóta.
Ha valaki tavaly év elején azt mondta volna nekem, hogy másfél év múlva ennyi sebbel, fájdalommal, nehézséggel a hátunk mögött állunk majd itt, jobb esetben kiröhögtem volna, rosszabb esetben pedig beleroppanok a jóslatba.
Egy hónappal a temetés után.
Majd jobb lesz?
„Imádtam magunkat, most gyűlölöm a magányt, hogy a köldökzsinórt végleg elvágták.” Búcsú egy édesanyától, akivel vidám kaland volt az élet.