Ha valaki tavaly év elején azt mondta volna nekem, hogy másfél év múlva ennyi sebbel, fájdalommal, nehézséggel a hátunk mögött állunk majd itt, jobb esetben kiröhögtem volna, rosszabb esetben pedig beleroppanok a jóslatba.
Egy hónappal a temetés után.
Majd jobb lesz?
„Imádtam magunkat, most gyűlölöm a magányt, hogy a köldökzsinórt végleg elvágták.” Búcsú egy édesanyától, akivel vidám kaland volt az élet.
„A tartós lélegeztetési osztály nem a lelki segély.”
Ijesztő számok nap mint nap. De mögötte életek vannak – és emberek halála, családok gyásza. Egy csomó minden viszont nem derül ki belőlük, rejtve marad. Például az, hogy mindannyian elfáradtunk, és vészesen fogytán vannak a lelki tartalékaink.
Emlékeztek a Svájcban élő magyar kislányra, aki hosszú, fájdalmas, mégis hősies küzdelmet folytatott a rákkal? Megtörve adjuk közre a róla szóló utolsó beszámolót.
„A világ legjobb állatorvosa egy ideje már készített minket lelkileg erre, mégis órákat feküdtünk még vele mindannyian a fekhelye körül, és reménykedtünk, hogy ez megint csak az átmeneti kicsekkolása. Sajnos nem az volt.” Marishka kolléganőnk búcsúja saját Yoda mesterétől, a kutyájától.
Miért ne titkoljuk magunk és mások elől, ha nem vagyunk jól? Hogyan köszönjünk el a múlttól, és hogyan kezeljük a jelent? Pszichológus szakértőnkkel arra kerestük a választ, hogy miként őrizhetnénk meg a lelki egyensúlyunkat ebben a fura, új világban.
Hogy miért kell beszélnünk a kimondhatatlanról, az elviselhetetlenről? Doffek Gábor szerint azért, mert a gyászt mindannyiunknak tanulni kell, ezzel is erősítve magunkban az empátiát és a másik felé való érző szívű odafordulást.