Emlékeztek a Svájcban élő magyar kislányra, aki hosszú, fájdalmas, mégis hősies küzdelmet folytatott a rákkal? Megtörve adjuk közre a róla szóló utolsó beszámolót.
„Reggel, munka végeztével még mindig erre az esetre gondolok. Nem ez volt a legszörnyűbb, mégis sokat töprengek rajta” – egy mentősként dolgozó olvasónk története.
„Ebben az országban, ebben a kórházban tanultam életemben a legtöbbet. Mint nővér és mint ember is. Voltak, akik azt mondták, amikor eljöttem Magyarországról, hogy úgysem fog sikerülni, hogy késő már. Hogy egy felnőtt fát már nem lehet átültetni, és hogy már túl vagyok azon az időszakon, amikor még lehetséges új ismereteket, új tudást, tapasztalatot felszívni, beépíteni… Az elmúlt hat év mégis megváltoztatta az életemet.”
„Nem tudom, hogy a bánatba hihetik azt, hogy ez olyan, mint az influenza, csak kicsit durvább?” – kérdezi kétségbeesve egy orvos abban az dokumentumfilmben, amely végigköveti, mi történik egy spanyol kórházban a koronavírus-járvány idején.
Ötven helyre rohangálni, egymásnak ellentmondó információkból kiszűrni az igazságot, az állami egészségügyben hónapokat várni, a magánban viszont nem elég alapos vizsgálatot kapni, hozzáértő, integrált oktatást pedig sehol sem találni – ezek jellemzik annak az anyukának a kálváriáját, aki hallássérült gyereket nevel.
Égési sérülés, agyhártyagyulladás, szívzűr és autóbaleset – Kristóf annyiszor jött vissza a halál torkából, hogy azt mondja, már nem fél tőle. Olvassátok el, mi mindenre tanította meg őt az, hogy többször is szembe kellett néznie az elmúlással:
Sorozatunkban egy férfi meséli el hétről-hétre igaz történetüket: miként szembesültek azzal, hogy a felesége, két gyermekük édesanyja beteg. Ráadásul akkor, amikor már javában tombolt körülöttük a járvány.
„Hiány. Veszteségek. De lassan elfogy az év, mint a hold. Nézem a régi képeket, érzem az illatokat. A vaníliás kiflit, a csillagszóró illatát, anya parfümjét. Érzem a halászlé, a rántott hal ízét, hallom a pezsgőspoharak koccanását, apa nevetését. Látom nagyanyám ráncos kezét, ahogy a hófehér abroszra hullott morzsákat sepri a tenyerébe. Látom a pólyás fiaimat, azután a totyogósokat, majd a kamaszlányt, ahogyan sorba állítja a testvéreit a családi fotóhoz minden évben. Figyelem a nagyapám hajlott hátát, és kezében a kicsi öreg fényképezőgépet, hiszen ő volt a család fényképésze, míg nem voltak digitális kamerák. Anya pedig ezek szerint a lesifotós volt, aki fotózás közben a Papát is mindig lefényképezte… Ezen a felismerésen muszáj elmosolyodnom. Talán, ahogyan a betegeimben minden betegem sorsát látom, éppen úgy megtalálok majd minden karácsonyt ebben a mostani karácsonyban is.” Molnár Lamos Krisztina karácsonyi novellája.
„Csendesen rohadok belül, haldoklom”. A lélek útja a rettegés sötét bugyrain át a fényig, a diagnózistól a 29. sugáron túlig.
Magyarországon minden tizedik újszülött a vártnál korábban érkezik a világra. Ez a gyönyörű történet értük íródott.