„Nem tudom, hogy a bánatba hihetik azt, hogy ez olyan, mint az influenza, csak kicsit durvább?” – kérdezi kétségbeesve egy orvos abban az dokumentumfilmben, amely végigköveti, mi történik egy spanyol kórházban a koronavírus-járvány idején.
Ötven helyre rohangálni, egymásnak ellentmondó információkból kiszűrni az igazságot, az állami egészségügyben hónapokat várni, a magánban viszont nem elég alapos vizsgálatot kapni, hozzáértő, integrált oktatást pedig sehol sem találni – ezek jellemzik annak az anyukának a kálváriáját, aki hallássérült gyereket nevel.
Égési sérülés, agyhártyagyulladás, szívzűr és autóbaleset – Kristóf annyiszor jött vissza a halál torkából, hogy azt mondja, már nem fél tőle. Olvassátok el, mi mindenre tanította meg őt az, hogy többször is szembe kellett néznie az elmúlással:
Sorozatunkban egy férfi meséli el hétről-hétre igaz történetüket: miként szembesültek azzal, hogy a felesége, két gyermekük édesanyja beteg. Ráadásul akkor, amikor már javában tombolt körülöttük a járvány.
„Hiány. Veszteségek. De lassan elfogy az év, mint a hold. Nézem a régi képeket, érzem az illatokat. A vaníliás kiflit, a csillagszóró illatát, anya parfümjét. Érzem a halászlé, a rántott hal ízét, hallom a pezsgőspoharak koccanását, apa nevetését. Látom nagyanyám ráncos kezét, ahogy a hófehér abroszra hullott morzsákat sepri a tenyerébe. Látom a pólyás fiaimat, azután a totyogósokat, majd a kamaszlányt, ahogyan sorba állítja a testvéreit a családi fotóhoz minden évben. Figyelem a nagyapám hajlott hátát, és kezében a kicsi öreg fényképezőgépet, hiszen ő volt a család fényképésze, míg nem voltak digitális kamerák. Anya pedig ezek szerint a lesifotós volt, aki fotózás közben a Papát is mindig lefényképezte… Ezen a felismerésen muszáj elmosolyodnom. Talán, ahogyan a betegeimben minden betegem sorsát látom, éppen úgy megtalálok majd minden karácsonyt ebben a mostani karácsonyban is.” Molnár Lamos Krisztina karácsonyi novellája.
„Csendesen rohadok belül, haldoklom”. A lélek útja a rettegés sötét bugyrain át a fényig, a diagnózistól a 29. sugáron túlig.
Magyarországon minden tizedik újszülött a vártnál korábban érkezik a világra. Ez a gyönyörű történet értük íródott.
„Itt vagyok, mondja nagyon halkan újra, és akkor megtelik a szeme könnyel. A szavak szétszaladnak a csendben, mint a régi széttört hőmérőből az aprócska higanygolyók. Az ő szavai, és azok a szavak, amiket én akartam volna mondani. Nem tudok megszólalni. Hosszú ideig kapaszkodik a tekintetembe, és én hagyom. A csend körülölel bennünket. Egyek vagyunk. A saját mellkasomban érzem, amit ez a két szó jelent, egyes szám első személyben: Itt… vagyok…”
„Facebook negyedik bé csoportja. Kenyeret kelesztenek az anyukák, bár ritkábban, mint tavasszal. Home office-olnak. Szépen felöltöznek otthoni munkára is. Szép a körmük is. Csupa ötöst kap a gyerekük. Irigykedem. Azért illendőségből nyomok néhány szívecskét. Hol van, doktornő?, szól rám az osztályos nővér, a főorvos úr égen-földön keresi…”
Ha egy nő biztonságban érzi magát a szülőszobában, megkapja a szükséges információkat, és hozhat saját döntéseket, akkor igenis tud jó élmény lenni a szülés, akkor is, ha fáj, vagy vannak kevésbé kellemes pillanatai. Íme, egy (vagyis inkább kettő) szép szülés története.