„Ha valaki tudni akarja, milyen állapotban van egy társadalom, semmi egyebet nem kell tennie, csak besétálni egy közkórház sürgősségi osztályára, és ott jól körülnézni” – mondja szerzőnk, Molnár Lamos Krisztina, aki évtizedek óta belülről éli meg az egészségügyi viszonylatokat.
„És akkor még nagyon-nagyon sok olyan dolog történt az onkológián, amivel meg kellett tanulnom kezdeni valamit, nem egy, nem két ágy mellett álltam a szülőkkel, akik tényleg a gyerekek életéért küzdöttek. Ott voltam az intenzív osztályon is, gyerekek mellett, akik nem tudtak beszélni… Oda, ugye, nem tanítani mentünk, hanem azért, hogy az elképesztően lassan telő órákban ezek a gyerekek ne legyenek egyedül. Ilyenkor verseket mondtunk, volt olyan gyerek, akinek a kedvenc focistája életrajzát olvastam föl. Tehát ott igazából szeretgetni, a jelenléttel erősíteni kellett, nem »oktatni«. Rengeteg örömteli, meg tényleg nagyon sok nehéz pillanat volt.”
„Ha egyet kívánhatnék most, az az lenne, hogy álmaim munkáját végezhessem, kreatívan gyógyíthassak, normális munkaidőben, olyan bérért, amiből mértéktartó, ám teljes és boldog életet élhetek” – írja olvasónk. De valóban idealistának kell lenni ezekhez az igényekhez?
„Elmeséljem, milyen lenne most az életem, ha anno nem diagnosztizálnak félre? És elmeséljem, milyen most?”
Köszönjük szépen a drukkokat és jókívánságokat, kolléganőnk már otthon gyógyul. Nem könnyű visszarázódni a hétköznapokba, viszont egy bolti bevásárlás különleges ünneppé avanzsálhat e folyamatban:
„Minden egyes nappal könnyebb lesz, és csak a következő napot szabad nézni…”
„Ismeretlen szám 8:28 Doktornő! Olyan, mintha egy elefánt ülne a mellemen! És nemcsak köhögök, de fulladok is. Sípol a tüdőm. Kellene egy röntgen. Vagy CT. Vagy vérvétel. Vagy antigén-teszt. Vagy antitest? Mekkora baromság így megbonyolítani! Mert ki érti ezt? Hiába nézem a Google-t és a Facebookot is, én már nem igazodom el rajta. Most akkor mi legyen? Hívjak mentőt?!”
„Minek az embernek szépészeti beavatkozás? Elég csak befeküdnie a kórházba, és máris megfiatalodik.” Évi jelentkezik újra a nyíregyházi kórházból.
„Öt napja nem ettem, két napja nem iszom, tele vagyok csövekkel, és félrebeszélek.”
Ez egy novella. Az élet írta. Meg persze Szabó Borbála, aki Enyedi Ildikónak ajánlotta a novelláját.