„Írtam már másokról, máshonnan, és még fogok is életem során. Ez a történet most az emberi szenvedés ezen aspektusáról szól. Azokról, akiktől napi szinten kapok kétségbeesett üzeneteket – van, aki azt írja, el akarja adni a veséjét, hogy kimenekíthesse a gyerekeit a földi pokolból.”
Nem lehet, és nem is kell patikamérlegre tenni, mennyit tesz az ember egy kapcsolatba, és mennyit vesz ki belőle: boldogtalan, aki folyton gyanakszik, méricskél. De a másik a véglet sem jó, mindig adni, adni és adni, amíg el nem fogy az ember egészen.
Hogy lehet, hogy a közösségi médiában fiatalok tucatjai bújnak elő a névtelenség homályából, hogy arról valljanak, nincsenek barátaik? Terjed valami lassú, és alattomos vírus, amit a lehető legpontosabban magánynak lehetne nevezni? Wilson Luca írása.
Sokan úgy gondolják, az „alacsony fenntartású” barátságoké a jövő – ezek azok a kapcsolatok ugyanis, ahol a felek kölcsönösen megértik és elfogadják, hogy a másik ritkán ér rá, nem válaszol azonnal az üzenetekre, és nehézkes vele találkozót egyeztetni.
A magyar emberek negyedének nincs egyetlen barátja sem… Másoknak viszont több is van. Szerencsésebbek ők azoknál, akiknek egyetlenegy igazi jutott? Mi alapján választjuk ki egymást vajon? Újraolvasó.
Mire tanít 30 év figyelem? Mit ad egy ilyen hosszú, mély barátság?
A felmerülő, de remélhetőleg nem tesztelt kérdés: kit hívnál fel, ha az éjszaka közepén el kellene tüntetni egy hullát?
Fika az orrhegyen, rossz szag, leevett ing… Mindenki látja, csak az nem, aki majd rosszul érzi magát miatta.
Miért olyan ördögien nehéz olykor felemelni a telefont? Történetek azokról, akik megtették az első lépést a békülés felé:
Három nő, egy másfél évtizedes barátság… és tíz óra az autóban összezárva. Mi az a csend, amelyet még nem éltek meg együtt? Hol húzódnak a határaik, és hogyan lépnek át rajtuk egyesével, vagy ha szükséges, közösen?