Vizsgálat és gyógyítás vizit nélkül: a telemedicinában rejlő lehetőségek
A telemedicina vagy távorvoslás mind nagyobb teret kap a gyógyításban. Kérdés, jó-e ez nekünk. Dr. Meskó Bertalan orvos-jövőkutatót kérdezte Kerekes Anna:
A telemedicina vagy távorvoslás mind nagyobb teret kap a gyógyításban. Kérdés, jó-e ez nekünk. Dr. Meskó Bertalan orvos-jövőkutatót kérdezte Kerekes Anna:
Sebzetten, de egy kicsit végre felszabadultan ült be az autóba Baji Ancsa, aki sürgősségi ápolóként testközelből követte a járványhullámokat. De nemcsak erről mesél kendőzetlenül, hanem saját és kollégái „csodabogárságáról”, valamint arról, hogy miért választotta ezt a nehéz hivatást (spoiler: köze van hozzá a Vészhelyzet egyik orvosának is…) – és miért tart ki mellette tűzön-vízen-Covidon át. Itt a friss Elviszlek, nézzétek:
Kolléganőnk épp akkor került a siófoki kórházba, amikor a buszbaleset sérültjei.
Doktornő. Főorvos asszony. Orvos. A legjobb belgyógyászok közül való. És iszik. Alkoholista. Egy beteg ember, aki ezreken segít, de magán nem tud. Megrázó történet.
Mi lesz velünk, ha az utolsó segítségünk is otthagyja a szakmáját, mert nem bírja tovább?
„Elérhetetlen telefonszámok, és rémületes számok, amelyek akkor válnak ténylegesen értelmezhetővé, amikor valamelyik hozzátartozódat takarják. Gyógyszerek, amikről nem tudunk semmit, és vakcinák, amikről még annyit se, ismert és ismeretlen mellékhatások, az utolsó csepp utánig kifacsart egészségügyi dolgozók, sípoló gépek, tengernyi düh, türelmetlenség, és a végén a hideg nagy semmi.”
Angliában élő ápolónő szerzőnk ezúttal arról mesél, milyen az idei húsvétja. És mi a legnagyobb kívánsága:
Ijesztő számok nap mint nap. De mögötte életek vannak – és emberek halála, családok gyásza. Egy csomó minden viszont nem derül ki belőlük, rejtve marad. Például az, hogy mindannyian elfáradtunk, és vészesen fogytán vannak a lelki tartalékaink.
A járványnak ezen a pontján ott tartunk, hogy önkénteseket toboroznak a kórházakba. Mindenkire szükség van. Aki egészségügyi pályára készült, arra végképp – készen áll már rá, vagy sem, most nem számít. Készen kell rá állni.
„Ebben az országban, ebben a kórházban tanultam életemben a legtöbbet. Mint nővér és mint ember is. Voltak, akik azt mondták, amikor eljöttem Magyarországról, hogy úgysem fog sikerülni, hogy késő már. Hogy egy felnőtt fát már nem lehet átültetni, és hogy már túl vagyok azon az időszakon, amikor még lehetséges új ismereteket, új tudást, tapasztalatot felszívni, beépíteni… Az elmúlt hat év mégis megváltoztatta az életemet.”