„Nem tudjuk, mi lesz holnap, és arról sincs fogalmunk, hogy két-három hét múlva mi fog történni, hol leszünk, mi jöhet még? A számok, amiket hallunk, borzasztóak. Számok egy olyan relációban, ahol az egy is túl sok.” Angliában élő ápolónő szerzőnk igaz meséje arról, hogy ő miből merít erőt ezekben a napokban.
Egy többgyerekes anyuka, aki takarítóként dolgozik egy olyan kórházban, ahol már voltak fertőzöttek, elmondja, mit tapasztalt az elmúlt napokban. Egyszerre felkavaró és felemelő, olvassátok el!
„Épp egy krónikus osztályon dolgozó főnővér kolléganőm hívott nemrégiben. Hoztak hozzájuk egy idős beteget, negyven fokos lázzal. Az első három percben dermedten álltak a védőfelszerelés nélküli munkatársai, hogy most mi lesz. Szerencsére később negatív lett a teszteredmény. Ez a főnővér kolléganő 35 éve dolgozik fekvőbeteg területen. Nem ijedős fajta. De ott és akkor mindenki lefagyott. Az ismerősöm épp ment volna haza, este volt, de visszaöltözött, és ott maradt a kollégáival. Ez a már emlegetett szolidaritás, ami nagyon jellemző a közösségünkben.”
„Szerencsétlen asszony! Szinte halálra sebezhette a helyzet. Körülötte öt fiatal nő, mellettük mind ott a család, a férj, az anya, az újszülött. Körülöttük a gondoskodás és a szeretet mindenféle megnyilatkozása. Mellette pedig senki és semmi más, mint egy bekeretezett fénykép az éjjeliszekrényen.”
Vajon mikor lélegezhet fel az ember a rákbetegség után?
Sohasem fogod kitalálni, mi az a szokásunk, amit mindenképpen szeretnének magukkal vinni, akár haza, Kanadába is!
Te mivel egészítenéd ki a listát?
„Nővér akartál lenni, mi? Az akarsz lenni még mindig? Jól meggondoltad?”
„A legnehezebb, leghosszabb lecke volt ezt megtanulnom. Hogy mindenki a saját útját járja, minden ember szabadon hozza meg a saját döntéseit, és hogy nekem itt (ebben) a világban mindössze annyi dolgom van, hogy bármiféle legyintést, prekoncepciót és ítéletet félretéve, ha századszor, ezredszer kiáltanak is farkast, akkor is kirohanjak a mezőre, akkor is segítségére siessek annak, aki kéri.”
„Évről évre egyre feszítőbb a munkaerőhiány, haldoklik az infrastruktúra, korszerűtlen és észszerűtlen a finanszírozás… Semmelweis egészségügye beteg, mégpedig annyira, hogy az lassan már mindannyiunknak fáj.”