Luca nagy reményekkel vágott bele a gimnáziumi éveibe, ám az édesanyja halála azonnal padlóra küldött mindent, olyannyira, hogy abból aztán végül nem is lehetett ugyanúgy felállni. Vajon ha kimaradnak a gimis kalandok, élmények, akkor lecsúszunk a fiatalkorunkról is egy füst alatt?
„Mindig azt mondtam a hozzátartozóknak, hogy ne féljenek, ha szerettük azt akarja, hogy ott legyenek halála pillanatában, akkor ott is lesznek, ha pedig kötelékük túl szoros, akkor szökni kell.”
Sok nevetés, még több visszanyelt könny. Harminckét évnyi barátság, amelyet most idő előtt szakít szét a betegség. Vajon mikor kell befejezni a nosztalgiázást, és elkezdeni a búcsút egy ilyen helyzetben?
„Sok betegnek bűntudata van, ha arra gondol, meghalhat – mintha feladná, ha nem a gyógyulásra koncentrál mindig minden idegszálával. Holott egy daganatos betegség diagnosztizálásakor nagyon természetes és logikus a halálra is, mint lehetséges kimenetelre gondolni.”
Negyvenéves lenne ma.
Hogy milyen az „igazi” Amerika? Hát nem New York és nem Los Angeles, hanem talán épp olyan, mint a nebraskai Omaha.
„A barátaim szerint a tűzzel játszom, és előbb-utóbb meg fogom égetni magam. De nem érdekel.”
„Mert a kertész együtt lüktet mindazzal, amit a természet hallatlan változatossága hoz, a széllel, a nappal, az esővel. Tudja a helyét a Nap alatt, tudja, hogy szerénység nélkül nincs nagy öröm. És ismeri a tudás hatalmát is. Hogy nem elég szeretni, de ismerni is kell azt, amit vagy akit nevelsz.”
A macska, akinek lángvörös bundája messziről világított, ahogy hazaszaladt a szántóföldeken keresztül, pár nappal ezelőtt ment át a szivárványhídon. Kristóf elmeséli a közös kilenc hónapjukat, az utolsó, szomorú napokat és azt, milyen ügyet indítottak el Fava tragikusan hirtelen halálának kapcsán.
Létezik az időnek egy olyan síkja, amin keresztül kiszökhetünk életünk végességéből. Minél több ilyen pillanat van egy ember életében, annál magabiztosabban tud felelni a végső kérdésre: hogy készen áll-e a halálra.