Sok nevetés, még több visszanyelt könny. Harminckét évnyi barátság, amelyet most idő előtt szakít szét a betegség. Vajon mikor kell befejezni a nosztalgiázást, és elkezdeni a búcsút egy ilyen helyzetben?
„Sok betegnek bűntudata van, ha arra gondol, meghalhat – mintha feladná, ha nem a gyógyulásra koncentrál mindig minden idegszálával. Holott egy daganatos betegség diagnosztizálásakor nagyon természetes és logikus a halálra is, mint lehetséges kimenetelre gondolni.”
Negyvenéves lenne ma.
Hogy milyen az „igazi” Amerika? Hát nem New York és nem Los Angeles, hanem talán épp olyan, mint a nebraskai Omaha.
„A barátaim szerint a tűzzel játszom, és előbb-utóbb meg fogom égetni magam. De nem érdekel.”
„Mert a kertész együtt lüktet mindazzal, amit a természet hallatlan változatossága hoz, a széllel, a nappal, az esővel. Tudja a helyét a Nap alatt, tudja, hogy szerénység nélkül nincs nagy öröm. És ismeri a tudás hatalmát is. Hogy nem elég szeretni, de ismerni is kell azt, amit vagy akit nevelsz.”
A macska, akinek lángvörös bundája messziről világított, ahogy hazaszaladt a szántóföldeken keresztül, pár nappal ezelőtt ment át a szivárványhídon. Kristóf elmeséli a közös kilenc hónapjukat, az utolsó, szomorú napokat és azt, milyen ügyet indítottak el Fava tragikusan hirtelen halálának kapcsán.
Létezik az időnek egy olyan síkja, amin keresztül kiszökhetünk életünk végességéből. Minél több ilyen pillanat van egy ember életében, annál magabiztosabban tud felelni a végső kérdésre: hogy készen áll-e a halálra.
Nincs természetesebb reakció, mint hogy a világjárvány nyomán arról gondolkodunk, miféle korszakhatárhoz érkeztünk, és milyen jövő áll előttünk. Elődeink ugyanígy tettek a történelem különféle katasztrófái után.
Amikor a főnixmadár nem képes negyedszerre is kicselezni a halált.