Ha meghal egy ismert ember, R.I.P. posztok öntik el a közösségi médiát. Egy részük mögött igazi szomorúság, megrendültség, sőt gyász áll, holott valós ismeretségről általában nem beszélhetünk. Mi ennek az oka?
Bizony, akár a halál témakörét boncolgatva is ráébredhet az ember, milyen fontos lenne megőrizni magunkban a hálára való képességet.
Szerinte a hírnév egy dologra jó, szuper helyet kapsz az éttermekben.
Elvesztett anyukád kedvenc díszeibe, szokásaiba, nézésébe kapaszkodva töltöttél már el karácsonyokat? Nyáry Luca igen. Hatot. Most elmeséli nekünk, hogy még jobban örüljünk azoknak, akiket meg tudunk ölelni.
Biztos, hogy mindenkinek rá kell jönnie, miért lett beteg? És az biztos, hogy aki kérdez, az rögtön hibáztat?
Te is elképzelted már a saját temetésedet? Steiner Kristóf megtette:
Addig kellene feltenni a legfontosabb kérdéseket a másiknak, amíg él. Novella. De az érzés valóságos.
A modernizációval nem a gyász változott meg, hanem az arra adott emberi reakció. Nincs sem idő, sem tér arra, hogy fájjunk. Nem adják meg nekünk, nem adjuk meg magunknak.
Az elkövetkező napok az angolszász, a keresztény és az általános európai hagyományok szerint is a halálról, halottakról szólnak. De hogyan csapódik le mindez egy ovis kisgyerekben? És egyáltalán: kell neki tudnia azt, hogy mi a halál? Tóth Flóra elmeséli, náluk hogy van ez.
Katasztrófaturizmus. Mindig másokkal történik. Mindig másokkal történik?