Mi a halál? Régi barát? Egy hely, ahová már oly sokan eltávoztak előttünk? Mire tanít, ha elbúcsúztatjuk mindkét szülőnket? Merhetünk szeretni a lehetséges veszteség árnyékában is?
Majd jobb lesz?
„Felkészülve lenni a halálra nem azt jelenti, hogy az ember félelemben él. Mindössze csak annyit jelent, hogy nem hiszi végtelennek ezt az életet.”
Egy nehéz időszak krónikája.
„A tartós lélegeztetési osztály nem a lelki segély.”
Ijesztő számok nap mint nap. De mögötte életek vannak – és emberek halála, családok gyásza. Egy csomó minden viszont nem derül ki belőlük, rejtve marad. Például az, hogy mindannyian elfáradtunk, és vészesen fogytán vannak a lelki tartalékaink.
Emlékeztek a Svájcban élő magyar kislányra, aki hosszú, fájdalmas, mégis hősies küzdelmet folytatott a rákkal? Megtörve adjuk közre a róla szóló utolsó beszámolót.
Égési sérülés, agyhártyagyulladás, szívzűr és autóbaleset – Kristóf annyiszor jött vissza a halál torkából, hogy azt mondja, már nem fél tőle. Olvassátok el, mi mindenre tanította meg őt az, hogy többször is szembe kellett néznie az elmúlással:
Szerelem
ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.
(Fodor Ákos)
Hetvenhat évvel ezelőtt, 1945. január 27-én verte agyon puskatussal egy nyilas keretlegény a Szerb Antal nevű munkaszolgálatost, az Utas és holdvilág és más zseniális, világszerte népszerű magyar művek szerzőjét. Az író 43 éves volt ekkor.