A perfekcionizmus valójában függőség: a tökéletesség elérésének reményétől. Ennek a hátterét és feloldását foglalja össze egy New York-i pszichoterapeuta. Az ő tapasztalatai alapján szedtük össze a pozitívnak is mondott, de sok szorongást okozó állapot hátterét, és a megoldási lehetőségeket.
Két gyerekkel a bennem élő anyakép azóta is folyamatosan változik, alakul, visszacsatol, újraterveződik, és közben naponta úgy harmincszor kérem számon magam azért, mit és hogyan csinálok. Aztán próbálom magammal megbeszélni, hogy ne tegyem.
Mit jelent perfekcionistának lenni a szakemberek szerint? Mitől alakul ki az állandó, túlzó elvárás saját magunkkal szemben a kimagasló teljesítményre, hasznosságra, megfelelő viselkedésre vonatkozóan? Miért nem jó mégsem folyamatosan a tökéletességet hajszolni, még akkor sem, ha a munkában egyébként általában megjutalmazzák ezt a viselkedést?
A notórius halogatás mögött összetettebb lélektani okok is állhatnak. Hogy melyek ezek, a cikkből kiderül:
Az életet olykor meglehetősen megnehezítő perfekcionizmus kialakulását sokféle környezeti tényező befolyásolhatja, és bárkit érinthet: a hideg, bántalmazó családból származó embert éppúgy, mint azt, akit nagyon szerettek. Kell egyáltalán harcolni ellene?
Ez a cikkünk bevallottan nem óhajt tökéletes lenni. Méghozzá ezért nem:
Egy olyan nőről olvashattok, aki a saját bizonytalanságát és traumáit vetítette ki a saját gyerekeire, beléjük ültetve ezzel a maximalizmusát:
A perfekcionista nehezen tolerálja, ha hibázik, önmagát erősen kritikus szemmel nézi, és sokat szorong attól, hogy mások a legapróbb tévedések miatt is nevetségesnek vagy esetlennek fogják látni. És míg másokat boldoggá tesz, ha egy nehéz tesztet sikeresen elvégeznek, számára a szinte tökéletes eredmény is lehet lehangoló.