Jól körülírható jelei vannak, ha egy teljes társadalom traumatizált, amikor pedig kollektív traumákról beszélünk, nem csak a nyilvánvalóra – háborúk, holokauszt – kell gondolnunk Kövér-Van Til Ágnes, az ELTE Társadalomtudományi Kar Társadalmi Trauma Kutatócsoport vezetője szerint.
Ugyanaz az orosz hadsereg forgatókönyve ma Ukrajnában, mint volt az 1940-es években Budapest ostromakor? Milyen rendszerszintű tényezők ágyaznak meg a háborús nemi erőszaknak? És hogyan lehet folytatni az életet, sőt, idővel gyógyulni is egy ilyen súlyos traumát követően?
Rémálmaim vannak a gondolattól, hogy vissza kell mennem ahhoz az orvoshoz – meséli olvasónk, Jutka, akit a cége minden évben arra kér, menjen el a kötelező vizsgálatokra annak ellenére, hogy irodai munkát végez, és legutóbb rendkívül kellemetlen, megalázó helyzetben volt része.
Nyolc nő vádolja szexuális erőszakkal az Amerikai istenek és a Sandman világhírű íróját. Neil Gaiman elutasítja a vádakat, és kitart amellett, hogy világéletében konszenzuálisan szexelt. Nőkkel, akik anyagilag függtek tőle, és a fiatal rajongói voltak.
Krízisidőszak van, a kinti hőmérséklet a következő hónapokban nem nagyon fog elmozdulni a fagyponttól. Felmerül egy igen fontos kérdés: mi lesz azokkal, akik az utcán kénytelenek élni? Vajon miért nem veszik igénybe a hajléktalanszállók által nyújtott szolgáltatásokat? Erre kerestek választ szakemberek.
Talán az egyik legnyomasztóbb tény az anyaságban az, hogy a gyerek: tükör. De mi van, ha nem csupán az apró, hétköznapi dolgokban tanulja el tőlünk a rossz működési módokat? Mi van, ha anyaként testképzavarral küzdünk, vagy traumatikus élmények kötődnek a saját nőiségünkhöz? Mi van, ha az önbizalomépítés életünk egyik legnagyobb kihívása? Hogy lehet egy ilyen önismereti úton egészséges kislányt nevelni?
Vannak traumák, amik nem fejben, hanem mozdulatok szintjén raktározódnak el, és talán soha nem kerülnének elő, ha egy ismerős helyzet rájuk nem irányítaná a reflektorfényt. Ez a bizonyos helyzet azonban lehet gyógyító is – erről mesél Takács Dalma, aki egy thaibox-edzés segítségével írta felül a gyerekként átélt fájdalmát.
Társat választani, megtalálni a hozzánk passzoló, minket kiegészítő embert, nem egyszerű dolog. Igazán szerencsés, aki mindenféle, a tudattalanját irányító trauma, külső szempont és elvárás nélkül tud rátalálni az igazira. De mi van azokkal, akik valahogy mindig ugyanabba a folyóba lépnek?
Ki leszek én, ha kivágják belőlem mindazt a sok fájdalmat, durvaságot, erőszakot és traumát, ami ráncosan, szomorúan lógva húzta a hátamat már évtizedek óta? Vajon nem köpöm-e szembe az önismereti utat, amit bejártam? Lehetek-e természetesen csinos és szép, ha szikével kellett kijavítani?
Az önismereti és terápiás folyamatok gyakran fájdalmas felismerésekkel járnak. Tisztulhat a kép, hogy miért is érezzük magunkat a jelenben nyomorultul. De mi van a felismerés után? Lehet-e előrelépni, ha folyton hátratekintünk?