Ahány ország, annyiféleképpen próbálják összeegyeztetni a gyerekek tanuláshoz és biztonsághoz való jogát – ami a legtöbb esetben egyfajta csikicsuki játékhoz hasonlít.
Mit gondolnának rólunk vajon a felmenőink, ha látnának most minket? Milyen az életünk? Egyszerűbb vagy sokkal bonyolultabb, mint az övék volt?
„A tanárok azzal tudnak a legjobban segíteni ebben a helyzetben, ha minden erejükkel ott tartják a fókuszt, ahol annak lennie kell: a gyermekek fejlődésén. Ez ugyanis az egyetlen, amiért érdemes tanárnak lenni.”
Nektek életetek melyik fontos eseményét kellett teljesen másképp csinálnotok a járvány miatt?
„Ebben az országban, ahol olyan nehéz örülni, szeretni, hangosan nevetni, ebben az országban talán nagyobb szükség van a közelségre, mint bárhol máshol.”
Az idegenvezetés sosem volt életbiztosítás – vallják a művelői –, de most aztán kiderült, mennyire nem az.
„Amikor aludni tudok végre, majdnem mindennap anyáról álmodom, és rég nem látott hozzátartozókról. Elmaradt születésnapokat ünneplünk ezekben a történetekben, eszünk és beszélgetünk. Nincs üzenet, csak együttlét, jelenlét van. Akárcsak a betegeim, én is alvás közben gyógyulok.”
„Na, de legalább beindult végre a feloldási folyamat. Kihirdették, hogy négylépcsős lesz, és most vagyunk a nulladik, előkészítő fázisban, vagyis az első lépcsőn… vagyis akkor módosítsuk, hogy a négy lépcső: az a nulladik fázis, az első fázis, a második fázis és végül harmadik… logikus, nem?” Angéla és Zsuzsa beszámolója Barcelonából.
Az önkéntes-közvetítéstől a mozgólépcső-fertőtlenítésig, az otthontanulástól az online testépítésig – mutatunk hét izgalmas, innovatív vállalkozást, amelyek nemcsak túlélték az elmúlt hónapokat, hanem meg is sokszorozták a megrendeléseiket.
„Egy kéréssel zárnék. Ne szidjuk Olaszországot!” – ez persze már a vége felé olvasható az ott élő szerző beszámolójának. Szerintünk olvassátok el azt is, ami előtte van.