–

Nem tudom, nektek milyen kisgyerekkori álmaitok vannak – nekem most valóra vált az egyik. Nem is feltétlenül arról beszélek, hogy végre volt egy bő órám beszélgetni Halász Judittal, hanem arról, hogy a felvétel egy pontján rádöbbentem: most szó szerint megelevenedett valami, amiről évtizedekkel ezelőtt ábrándoztam.

Tudniillik amikor kislányként néztem a tévében Mirr-Murr meg Oriza-Triznyák kalandjait, elképzeltem, hogy egyszer hozzám is eljön A Halász Jutka, szépen elrendezi körülöttem a paplant, és a következő fejezetet nekem, és csak nekem olvassa fel.

És ott, a stúdió melengető sárga fényében, miközben A Halász Jutka elmerülten mesélt egy régi történetet, egyszer csak rájöttem, hogy megtörtént: eljött, és nekem, csak nekem mondja. A hangja pedig mint a puha paplan.

Hát, ezt neki nem mondtam el a stúdióban. Ennyire nem zökkenhet ki az ember a riporteri szerepköréből. Ugyanakkor tényleg őrület, milyen hatással képes lenni az emberekre: a gyerekekből kis felnőtteket csinál, a felnőttekből kisgyerekeket.

Mit csinál az ember, ha a randija alatt kitör a forradalom? Miért nem járt nyaralni huszonévesen, és miért pont a lovaglást engedték meg a szülei? Milyen a jó játszópartner a színpadon – és miként lesz partner a gyerek, aki láthatóan mindent elkövet, hogy tönkretegye a koncertet? Mit énekel mosogatás közben? 

Elmondja, miért fontos, hogy megbecsüljük a pedagógusokat, és mesél azokról a tanítókról, tanárokról, akik az ő életében kiemelkedően fontos szerepet játszottak – gimnáziumi magyartanárnője például lényegében beszökött az ő színművészetis felvételijére. 

Nem is tudom, hallottam-e már ilyen hosszan, felszabadultan sztorizgatni Halász Juditot. Egy biztos: a Popfilter történetének egyik legszebb pillanata volt számomra, amikor kezdés előtt megsúgta: ő már a rádiós időkben is hallgatta a műsort. (Elnézést kérek, minden szentnek, ugye, hát még nekem, aki szent se vagyok.)

Dőljetek hátra, ma csak nektek mesél!

A Popfilter további epizódjait itt találod: 

Csepelyi Adrienn