A demens embertől is lehet tanulni: a szenvedés mellett fejlődési potenciál is van az otthonápolásban
Lélektani határ Szűcs Teri íróval és dr. Nagy Szilvia pszichiáterrel
Sokunk egyik legnagyobb félelme, hogy mi magunk, vagy a szülőnk, párunk demenssé fog válni. Ennek ellenére – vagy talán ezért is – az emberek többsége keveset tud erről a betegségről. „Úgy omlott ránk a demencia, mint egy lavina” – írja Szűcs Teri, akinek édesanyját hít-hét évvel ezelőtt diagnosztizálták, azóta pedig 24 órás gondozásra szorul. Az otthonápolás sokféle áldozattal jár, és irgalmatlanul nehéz, ám azt a több százezer embert, akire napjainkban ez a feladat hárul, az állam szinte teljesen magára hagyja. Teriben ezzel együtt is maradt derű: mint mondja, a demens ember a jelenben élő emberré válik, sok szülő-gyerek viszony kisimul, ő pedig többet tud a családja történetéről most, mint a demencia átkattanása előtt. Dr. Nagy Szilvia pszichiáter szintén hangsúlyozza, mennyit számít az életút-áttekintés a betegség különböző szakaszaiban – és az idősödés során úgy általában –, valamint az, ha elfogadjuk: a demens embernek joga van a tüneteihez. De hogyan lehetne ezeket minél korábban felismerni? Mi a különbség a normál és a kóros felejtés között? Milyen módszerekkel lehet oldani a felejtő ember szorongását, és megkönnyíteni a vele való együttműködést? A Lélektani határban egy nehéz témával, a demenciával jövünk, de közben szó lesz a szeretet, a kapcsolódás sokféleségéről, az emlékezés mélyen társas jellegéről, és arról is, hogyan lehet értelmet találni ebben az embert próbáló élethelyzetben. Az új adásban: dr. Nagy Szilvia pszichiáter, pszichoterapeuta, a Nefelejcs című film társproducere, és Szűcs Teri irodalomtörténész, kritikus, a Visszatért hozzám az emlékezet: Demencia és Óperencia című könyv írója.
–
Itt tudjátok megnézni:
Itt pedig meghallgatni:
A Lélektani határ további epizódjait itt találjátok:
