Színészként az Aranyélet hozta meg neki az országos ismertséget, idén ősszel pedig filmrendezőként is bemutatkozik: a Minden csillag a harmincas generáció otthontalanságáról, barátságról és elvágyódásról mesél. Olasz Renátóval arról beszélgettünk, mit jelent ma függetlennek lenni, miért hülyeség szerinte, hogy férfi és nő nem lehet csak barát, és miért nem komfortos számára, ha politikáról kérdezik.

Kilencévesen elhurcolták, felnőttként feleség, anya és megbecsült tagja lett a komancs közösségnek. Aztán a fehérek kiszabadították – és ezzel véget vetettek az életének. Egy nő, aki két kultúra között rekedt.

Kevésbé elnagyolt a Bármit, csak ezt ne második évada. A sok filozofálás helyett azonban jól jönne több kockázat és tettrekészség a vásznon.

Apa kemény, nem mozdítható, anya viszont nyúlékony. Olyan, akár a gyurma – és akkor nyúlik leginkább, mikor szomorú. Ám hiba lenne azt feltételezni, hogy a végtelenségig gyepálható. Aki valaha tesztelte a határait, pontosan tudja: a legjobb minőségű alapanyagnál is megvan az a pont, amikor feladja a harcot és elszakad.

Tíz-húsz évente születik olyan előadás, ami képes kilépni a színház falai közül, és össztársadalmi, kulturális értelemben túlmutat magán. Ma este a Vígszínház az 500. előadást tűzi műsorra A Pál utcai fiúk című zenés darabból, ami már önmagában is figyelemre méltó, de érdemes megvizsgálni, hogy a bemutató óta az előadás szellemisége és zenéje miként kezdett önálló utakat is bejárni.

Szitál az eső, fúj a szél, egyre nagyobb a tömeg. A vállak fölött átnézve keresem a barátomat, de elsodor bennünket egymástól egy vonat felé hömpölygő iskolás csoport. Kapásból négy ok, ami alapesetben hátraarcra késztetne – vagy legalábbis szorongást keltene bennem –, most mégis nyugalmat és izgatottságot érzek. Hiába csurom víz mindenem, hiába töri a hátam a táska, mindent elcsendesít körülöttem az elém táruló városkép. Három óra utazás után megérkeztünk Írország nyugati partjának egyik legikonikusabb városába, Galwaybe. De vajon miért nem hallottam róla soha korábban? Takács Dalma úti beszámolója.

Egy ősbemutató Szombathelyen, amelyet három szerző, Závada Péter és Mikó Csaba íróként, Nagy Péter István rendezőként jegyez. Mögöttük nyolc fiatal, vidékre szerződött színész, akik évek óta a Weöres Sándor Színház meghatározó alkotói. Nem játszanak mást – önmagukat, egy vidéki színházban. Bennük generációs kiábrándultság, körülöttük a vidéki kultúra alulfinanszírozott, álmosító közege.

A rendező a szeretet hiányáról, a hazugság örökségéről és az 1956 utáni árvaság érzelmi lenyomatairól mesél – megrendítő őszinteséggel és pszichológiai mélységgel.