„Azt kell mondanunk, hogy állj!” – interjú Lovas Rozival

Rezek Bori / WMN: Mark Ruffalo azt üzente nekünk, magyaroknak, hogy „szabadítsuk fel magunkat”. Neked mit jelent az, amikor hollywoodi színészek mondanak véleményt a magyar közállapotokról?

Lovas Rozi: Úgy tűnik, hogy ha a Holdról nem is, de Amerikából már látszik, hogy itthon életre kelt egy alternatíva, ami megállíthatja ezt a rendszert. Nyilván stílus és hitelesség kérdése is, hogy mennyire hasznos, ha valaki megszólal bizonyos ügyekben. De abban biztos vagyok, hogy bárki elmondhatja a véleményét. Sőt, egy közszereplőnek ez feladata is. Itthon ennek rettenetesen éles kritikája van, nincsenek árnyalatok, csak végletek: vagy feleségül akarnak venni vagy elküldenek a picsába.

R. B. / WMN: Kívül lehet még egyáltalán maradni a politikán?

L. R.: Ha érdekel az életed, a jövőd, a gyerekeid sorsa, akkor nem. Egy színész ráadásul abból dolgozik, hogy a világ történéseit megfigyeli, átmossa magán, jelen van. Számomra a konkrét pártpolitika viszolyogtató, nem is akarnék soha közelebb menni semmilyen párthoz, de hiszek abban, hogy a demokrácia felelősséggel jár, amivel állampolgárként dolgunk van. Kiélezett helyzetben van az országunk, elképesztő igazságtalanságok és hazugságok jönnek szembe nap mint nap, és azt kell mondanunk, hogy állj.

R. B. / WMN: Sokan addig mernek nagyobb kockázatot vállalni és hangot adni a nemtetszésüknek, amíg nincsenek gyerekeik. Nálad viszont mintha épp ellenkezőleg történt volna: azóta állsz bele keményebben a társadalmi ügyekbe, mióta anya lettél. 

L. R.: Érdekes, hogy ezt mondod, ilyen aspektusból nem vizsgáltam magam. De közben meg egy jó visszajelzés ahhoz, hogy kicsit elmorfondírozzak azon, mi is történt valójában. Igazság szerint ugyanazokat a dolgokat mondom ki nyilvánosan, amelyek régen is zavartak, csak akkor még félhomályos, füstös színházi büfékben, biztonságos, zárt közegekben ömlött ki ugyanez belőlünk. A gyerekeim születésénél azt éreztem, hogy ennél nagyobb dolgot soha nem fogok letenni az asztalra, az ő érkezésükhöz sok bátorság, felelősségvállalás és önbizalom is társult. Talán ezért is merem már nagyobb nyilvánosság előtt is elmondani a véleményemet. Elsősorban az ő szemükben szeretnék hiteles ember lenni.

R. B. / WMN: A művészek szűk köre mer csak ennyire bátran fogalmazni.

L. R.: Szerintem a legtöbb pályatársamban van némi félelem ezzel kapcsolatban, ami egyfelől érthető: féltik az egzisztenciájukat.

De szerintem sok ember túl óvatos. Sokan inkább benne maradnak olyan helyzetekben, amelyeket ők maguk sem tartanak szakmailag sokra, de azt érzik, hogy nincsenek mellettük társak, nincs, aki megvédje őket, és nem akarnak egyedül szélmalomharcot vívni.

Szerintem keresnünk kell azokat a helyzeteket, amelyekben az igazságérzetünk megszólal. Épp ezért nem tartom jónak, ha valaki lehajtott fejjel beleragad valamibe, amiben nem hisz, és nem tud benne önazonosan létezni.

R. B./WMN: A LOUPE Színházi Társulással szinte folyamatosan ezeket a helyzeteket keresitek. Milyen személyes visszajelzéseket kaptok erre a közönségtől?

L. R.: Sokszor jönnek oda hozzánk előadások után, hogy elmondják, mennyi hitet és reményt adunk nekik. De sajnos számtalanszor mondták azt is, hogy nem mernek fotót készíteni velünk, vagy az oldalainkra kommentelni, lájkolni minket, mert félnek a munkahelyi retorzióktól. De vannak hasonló esetek az egyházi közegem felől is. 

R. B./WMN: Nemrég egy általatok szervezett tüntetésen beszéltél arról, hogy a családoddal gyakorló keresztények vagytok. Miért érezted ezt fontosnak megosztani, és mit szólt ehhez a vallási közösséged?

L. R.: A vallásom nagyban meghatározza az identitásom, igyekszem eszerint élni. Nagyon sok emberrel ápolok jó kapcsolatot ebből a közösségből, papokkal, szerzetesekkel egyaránt, akiktől rengeteg szeretetet és biztatást kapok. Ők maguk is sokszor elmondják, hogy bárcsak ők is ennyire szabadok lennének.

R. B./WMN: Ritka, hogy a liberális oldalról valaki ilyen nyíltan beszéljen az istenhitéről. Neked milyen érzés volt a nagy nyilvánosság előtt megvallani a hited?

L. R.: Látod, lehet, hogy erről sem a legvédettebb állapotban kezdtem el ennyire nyíltan beszélni. Van egy pici küldetéstudatom ezzel kapcsolatban.

Egyrészt sok nálam csendesebb, hívő embernek lehetek most a hangja, amivel erőt adhatok nekik. Másrészről szeretném, ha sokan meglátnák, hogy nem csak olyan sztereotípiák léteznek, mint a szószékről politizáló pap vagy a Fidesz-szavazó híveik – az egyház lehet elképesztően revelatív, tele van csodálatos emberekkel és szelíd, elfogadó szeretettel.

R. B./WMN: Mi zavar leginkább a kormány kereszténységfogalmában?

L. R.: Leginkább az, hogy hiteltelen emberek beszélnek békéről, szeretetről, igazságosságról, miközben tudatosan megy a gyűlöletkeltés és a társadalmunk szétszakítása. A hitünk az egyik legintimebb magánügyünk, felháborít, ahogy az elmúlt években mocskos anyagi érdekek alapján működő politikai pártok a zászlójukra tűzték a vallásosságot. Sokakat kihasználnak és megtévesztenek ezzel, közben kiüresítik az olyan fogalmainkat, mint a hazaszeretet vagy a kereszténység.

R. B./WMN: Tavaly az év utolsó napján arról posztoltál, hogy elért téged egyfajta idegrendszeri kimerültség. Mit észleltél magadon? Hogy vagy most?

L. R.: Évek óta nagyon kemény tempót diktáltam magamnak. Most próbálok türelmes és megbocsátó lenni magammal. Rá kellett jönnöm, hogy én egy jóval antiszociálisabb ember vagyok annál, mint hogy megállás nélkül emberek közt legyek. A színház is egy állandó készenléti állapotban tart. Ez egy folyamatos munka, hogy megtaláljam az egyensúlyt: szakemberhez járok, január óta kevesebb előadást vállalok, igyekszem minél többet csöndben lenni, a természettel kapcsolódni, a kutyámmal időt tölteni. Nemrég Pannonhalmán voltunk Jancsival, a férjemmel egy lelki gyakorlaton – ezek mind nagyon sokat segítenek abban, hogy jól legyek.

R. B./WMN: Egy hónap múlva lesznek a választások. Annak, aki ennyire közel engedi magához a közéletet, nem túl pihentető idegrendszerileg ez a kampányidőszak. Rád hogyan hat?

L. R.: Nagyon rosszul.

Az egész mocskos és embertelen. Egy folyamatos tremolót ad, nagyon nehéz kiszakadni belőle. Persze nem is akarok teljesen, ez egy elképesztően izgalmas időszak, de aki valamiféle békére vágyik, annak nagyon nehéz ezt elviselni. Ez a politikai rendszer képes akár családokat is szétszakítani.

R. B./WMN: Az Itt érzem magam otthon című filmetek trailere is olyan, mintha egy nagyon terhelt családi drámáról szólna. A teljes filmet látva viszont kiderül, hogy ez egy kőkemény társadalmi, politikai allegória.

L. R.: Veres Attila öt éve írta meg a forgatókönyvet. Alapvetően általános emberi működési mechanizmusokról szól: biztonságérzetről, családról, árulásról, testvériségről, szabadságvágyról, a hazugsághoz való viszonyról, az emberi tűrőképességről. Félelmetes, ahogy alákúszott a közéletünk.

R. B./WMN: A filmbeli Papa riogatásai, miszerint itt bent biztonságos, a lakás falain kívül viszont mindenhonnan veszély leselkedik ránk, eléggé egybecsengenek a mostani politikai kampány szlogenjeivel is.

L. R.: Abszolút. Gyártasz egy ellenségképet, elhiteted, hogy ez a valóság, és hogy én vagyok az egyetlen, aki ettől meg tud védeni. Egzisztenciálisan, emberségedben, a szükségleteidben köt magához egy olyan rendszer, amitől valójában félsz, amiben nem vagy önmagad. Szerintem most nagyon sok ember, intézmény, közösség kénytelen egyre szűkebb határokat húzni maga köré, remélvén, hogy ott legalább békén hagyják. Csak végül ezek a keretek már annyira szűkösek lesznek, és mindez olyan észrevétlenül történik meg sokszor, hogy végül elveszíthetik az eredeti valójukat.

R. B./WMN: Két hét alatt több mint 138 000 nézője volt a filmnek, három hete vezeti a magyar mozikban a nézettségi listát annak ellenére, hogy nincs pénzetek reklámra, promócióra. A magyar thrillerek általában nem teljesítenek ilyen jól a mozikban. Miért tud ez most ekkorát ütni szerinted?

L. R.: Nagyon sok különböző véleménnyel találkozunk, más-más asszociációk kapcsolnak be a nézőknél. Van, akinek reményt ad, és van, aki azt mondta, hogy nagyon mélyre került tőle lelkileg. Ez a film nem sulykol, nem kínál megoldást, hanem felmutat, kérdez, tükröt tart, beindítja az emberek fantáziáját és tettrekészségét.

R. B./WMN: Az eddigi filmes munkáid inkább a könnyedebb műfajokhoz tartoztak. Mit szóltál, amikor megkaptad a forgatókönyvet?

L. R.: Szeretem, ha meg vagyok dolgoztatva, vonzódom a mélyebb, sötétebb, drámai karakterekhez. Engem színészileg gyönyörködtet az ilyen fajta lélek-kínzás és ezeknek a helyzeteknek a bonyolultsága, fájdalma.

R. B./WMN: Nézőként nem sok mindent tudunk meg Rita előéletéről. Te mit gondoltál róla, amikor először olvastad a forgatókönyvet?

L. R.: Rita szerepében épp az volt a kihívás, hogy egy teljesen hétköznapi lány, nagy amplitúdók nélkül. Ha szembejön az utcán, nem nagyon gondolsz róla semmit. Nincsenek szülei, barátai, még a szomszédja sem emlékszik rá. Holtai Gábor rendezőnek és Veres Attila forgatókönyvírónak fontos gondolata volt vele kapcsolatban, hogy nem is kell, hogy többet tudjunk róla.

R. B./WMN: A film végén két irányba is eldőlhet a folytatás: az új vezetővel létrejöhet egy teljesen új típusú berendezkedés a közösség életében, de előfordulhat az is, hogy újra kitermelnek egy autoriter vezetőt, és semmi nem változik. Ez elég erősen rezonál a társadalmi jelenünkkel és sokak félelmeivel. Szerinted hogyan tudja egy közösség kikényszeríteni a valódi változást?

L. R.: Történelmi pillanatban vagyunk. Ha ebből az időszakból nem tanultunk, akkor semmiből nem fogunk. Szembe kell végre néznünk magunkkal, a múltunkkal, hogy hol hibáztunk, és el kell számoltatnunk azokat az embereket és intézményeket, akik bűnöket követtek el a közösség ellen. Egy olyan rendszert kell közösen felállítanunk, ami felszámolja ezeket az elhajlásokat. Ez felelősség és figyelem kérdése.

R. B./WMN: Az előadásaitok mind társadalmi kérdéseket feszegetnek, folyamatosan foglalkoztok közügyekkel, legutóbb tüntetést is szerveztetek a politikai plakátok ellen. Hogyan hat rátok családilag, hogy a férjeddel, Horváth János Antallal együtt ennyire beengedtétek a politikát a mindennapjaitokba?

L. R.: Nagyon jó cinkosai vagyunk egymásnak, ebben is össze tudunk kapaszkodni. Hasonlóan gondolkodunk, hasonlóak az intuícióink, és támaszai vagyunk egymásnak a közéletileg nyomasztó pillanatokban is. A gyerekeink előtt igyekszünk nem beszélni ezekről, legalábbis nem olyan vehemenciával, mint egymás között. Próbáljuk őket megkímélni ettől, amíg lehet, de ha kérdéseik vannak, bármiről beszélünk velük. A kisfiam pont nemrég kérdezte meg, hogy kik azok az emberek az óriásplakátokon. Ilyenkor elmagyarázom nekik, hogy mit jelent a választás, és hogy egy demokráciában mindenkinek tájékozódnia kell, hogy helyesen tudjon dönteni.

R. B./WMN: Sokszor szerepelnek ők is a közösségi médiában a fotóitokon. Nincs bennetek ezzel kapcsolatban félelem?

L. R.: Szerencsére nem félek túl sok mindentől. Talán csak attól, hogy milyen világban fogunk élni, mire ők felnőnek. A gyerekeim ugyanúgy az identitásom részei, mint a férjem, a színházam, a munkáim, ezért természetes, hogy ők is szerepelnek a fotóimon. Arról is őszintén írok, amikor elfáradok és újra kell terveznem a mindennapjaimat, és arról is posztolok, hogy a családunkkal négyesben elindulunk külföldre egy lakóautóval. Ilyenkor azt remélem, hogy mások is inspirálódnak abból, hogy szerintünk kisgyerekekkel is el lehet indulni felfedezni a világot.

R. B./WMN: A társulatotok gyakran megy közel a közönségéhez. Március 29-én a LOUPE egy egész napos programot szervez a Marczibányi Téri Művelődési Központban SzabadNap – RendszerváltásOK címmel. Mesélsz erről az eseményről?

L. R.: Egy teljesen új formátumot találtunk ki, ami ötvözi a TED-talkokat a színházzal, a tematikája pedig a választások kora. Ehhez meghívtunk egy csomó ismert, izgalmas, jófej embert, akik az élettörténeteiken keresztül mesélnek azokról a pillanatokról és folyamatokról, amikor változtatniuk kellett az addigi életükön. Három tematikus blokk lesz: Lengyel Tamás és Jancsi viszi a gazdasági részt, Molnár Áron a közéletit, én pedig a testi-lelki folyamatok szekcióját vezetem majd. Ezekhez a beszédekhez kapcsolódik majd be a színházi panel: minden blokk után csinálunk egy jelenetet az elhangzott történetek alapján, a nap végén Jancsi pedig élőben megrendez majd egy előadást a történetekből. A közönség így beleláthat abba, hogy hogyan fordítjuk le a minket érő problémákat, sztorikat a színház nyelvére, ebbe a közös munkába pedig a közönség is bekapcsolódhat majd. A nap végén a támogatói jegyet vásárlókkal lesz egy közös vacsora, ami szintén arról szól majd, hogy beszélgessünk, közeledjünk egymáshoz.

R. B./WMN: Mi alapján választottátok ki a megszólalókat?

L. R.: Nagyon színes lett a társaság, az élet különböző szegmenseiből érkeznek, ott lesz velünk például Herendi Gábor, D. Tóth Kriszta, Fábián Tamás, Oltai Kata és még sokan mások.

Olyan embereket hívtunk meg, akikről azt érezzük, hogy mi is tanulhatunk tőlük. Bár mindannyian ismert emberek, ezeket a személyes történeteiket még talán kevesebbszer vagy soha nem mesélték el nyilvánosság előtt.

R. B./WMN: Neked mit jelent a szabadság?

L. R.: A félelemnélküliséget. Ha minden pillanatban az lehetek, aki vagyok, és nem érhetnek retorziók azért, mert úgy élek, ahogy szeretnék. 

Rezek Bori