A Sátántangó embert farag belőled – egyszer az életben látni kell Tarr Béla klasszikusát!

–

„Büszke leszel magadra” – bocsátott utamra egy barátom, mielőtt beléptem a terembe. Ő már látta, büszke lehet. Mintha a mi teljesítményünk volna, hogy végig tudunk ülni egy nyolcórás (vagy pontosan csak hét és negyed, csak a szünetekkel együtt nyolcórás) Tarr Béla-filmet, nem az övé, hogy megcsinálta. Más ismerősök, akik a mozi körül lézengtek, azt kérdezték: „Első alkalom?”, mintha ezután viszont már szüksége lenne az embernek arra, hogy újra meg újra lássa, ahogy Susan Sontag javasolta, aki legszívesebben minden évben beült volna rá.

Próbáljunk meg akkor a két véglet között elhelyezkedni: nem érdemként tekinteni arra, hogy láttuk, és nem is sportot űzni belőle. Egyszerűen csak kíváncsinak lenni rá, ahogy az ember beül bármely filmre a moziba, amit kinézett magának. Idén több mint harmincan voltunk így, a legkülönfélébb karakterek. Huszonévestől a hatvanasig, ha jól saccoltam. Néhányan egyedül, mint én, mások párban és volt, aki trióban. Pont kellemesen töltöttük meg a termet, közösségi élmény volt, de kaptunk még levegőt.

És akkor elkezdődött. Pont, ahogy az ember számít rá: lassú, fekete-fehér beállításokkal, a leglehangolóbb magyar valósággal. Eleinte még csak nem is az ember nyomorát, hanem marhákat bámultunk, amiket kiengedtek a sárba. Fű nem volt, amit legelhettek volna, úgyhogy csak lézengtek jobbra-balra, a kamera meg szenvtelenül követte őket, és közben egy-egy bika meg akart hágni egy-egy tehenet, ami nem hagyta magát. Egész érdekes volt, én még néztem volna, de úgy tíz perc után mégis átváltottunk az emberek világára, arra az alföldi telepre, ahol nemcsak a marhákat, hanem az embereket is szabadon eresztették a rendszerváltással: boldoguljanak, ahogy tudnak. 

Hát igen, a Sátántangó első blikkre pont az a film, amiért a magyar nézők leszoktak a magyar filmről. Lassú, látszólag nem történik benne semmi, a végletekig lehangoló, szegényes és reménytelenséget sugárzó. Amíg ennyit érzékeltem belőle, addig én is bele-belealudtam. De ez csak bevezetés volt, a ráhangolódás, amíg betörsz. Amikor már megszokta a szemed, elfogadtad a világát és nem tiltakozol, akkor feltárja előtted a kincseit.

Olyan volt kicsit, mint A Karamazov testvéreket olvasni: az első pár száz oldal befektetés, hogy eljuss a katarzisig. Igen, kitartónak kell lenni hozzá. Meg kell adni neki a tiszteletet és az alázatot.

Be fog ütni, ne aggódj. Csak legyél ott, engedd át magad. És akkor egyszer csak megszólal benne a vers. Nemcsak a mondatokban – az mindjárt az első percben költői –, hanem a képekben is, megtanulod szeretni ezeket az embereket, akik olyan elveszett bárányoknak látszanak az első perctől fogva. Mert azok, éppen ezért kell őket megszánni. És tisztelni.

Megérted, hogy a hosszú snittek, amíg valaki elindul a kamera mellől, és eljut a horizontig, míg egy apró pont nem lesz – ennek a hét-nyolc percnek mindig van értelme. Ahogy annak is, ha egy hét és fél órás filmből legalább öt órán át veri az eső a földet, a fákat, az embereket. Értelme van annak, ha húsz percig nézünk táncoló alakokat a teljes lerészegedésig, vagy hallgatjuk ugyanazt a mondatot negyvenötször, különféle változatban, egyre szétesettebben. Ez nem csak ritmus, nem pusztán öncélú rím egy filmben. De minden alkalommal más és más jelentése van, miközben ott van benne az életünk – mindannyiunk életének – magányossága, számkivetettsége, meghatározottsága és végtelensége. Annyi minden van benne, hogy felesleges is próbálkoznom összeszedni pár szóban, de a kókadozásból egyszer csak a teljes ámulatba estem. 

Valamit azért el kéne árulnom a cselekményről is, mert a másik meglepő felfedezés úgy két-három óra elteltével, hogy van. Igenis van története a filmnek, sőt vannak beazonosítható hősei is, akiket egyre jobban megismerünk. Azok az emberek, akiket minden korban, bármely politikai rendszerben ott hagynak az út szélén. Mert „nem érdemes” rájuk pénzt, energiát, figyelmet szánni, nem építenek nekik még egy nyomorult utat sem, hogy eljussanak a „civilizációba”. Ők azok, akikről mindenki lemondott, és nem is hiányoznak senkinek.

Az életük pedig nem úgy túlélés, hogy harc egyik napról a másikra a fennmaradásért, hanem túlélés abban az értelemben, hogy ne dögöljenek bele az élet értelmetlenségébe és céltalanságába. Vegetálás, és ennek napi szintű feledtetése.

De mi történik az olyanokkal, akik maroknyian kívül kerülnek időn, törvényen, kereteken? Ami szokott, ami bárkivel történne: először egymást lopják meg, aztán nagy szabadságukban az önpusztítást választják. Nem ismerik meg a szeretetet, a kötődést, és a törődést magukkal vagy egymással, csak a közönyt és ridegséget. Ezért nem marad más nekik, mint hogy várnak valamiféle megváltásra – amit egy Irimiás és egy Petrina nevű alak jelképez számukra –, és addig felélik a jövőt, az otthont, a közös sorsból fakadó összetartozást, mindent.

A harmadik órában üt be a film drogja: megmutatja, mi lesz az ilyen közösség gyerekeivel, akikkel senki nem törődik. Hogyan válnak ártatlan szadistává, mert valakin le kell vezetniük azt az elhanyagolást és bántalmazást, amiben felnőnek. A falusi macskák szokásos sorsát kell végig néznünk, ahogy egy tízévesforma kislány (mintha az Árvácskát látnád – és garantálom, ezt az arcot viszed majd haza magaddal) megkínozza, megöli az egyetlen lényt, aki felett áll, és aki iránt valamit érez, aztán kétségbeesetten keresi a vigaszt, a választ a tettére. Míg rá nem talál a megváltására.

Na, itt érzi azt az ember, hogy megérkezett, már nyakig van a Sátántangóban, és ha akarná sem tudná félbehagyni.

Ezt a szenvedést, ezt a fájdalmat már nem lehet csak úgy elcipelni, tudnunk kell, hová vezet. És akkor belép a képbe a halottnak hitt Irimiás és Petrina, hogy azt is elvegyék ezektől a magukra hagyott, szerencsétlen emberektől, amijük még maradt.

Abban a tempóban, ahogy addig, végig kell néznünk a végzetüket, a nedves, sáros, mocskos úton az érzelmi sivatagig. A felkent vezetők sima modorát és hangzatos ígéreteit, míg elveszik tőlük az utolsó fillérjüket, az otthonukat és a szánalmas sorsközösségüket is, ők pedig mindezt még önként adják oda, mert az utolsó reményük volt, hogy van másféle élet is.

Jaj, rettenetesen aktuálissá és örök érvényűvé válik lassan minden, az örökös sár, a kegyetlen eső, a cinikus vezetők, az érzéketlen hivatal, a lerobbant város, a nincstelen vidék, a magukra maradt és eltévedt emberek, akiket senki nem kényszerített arra, hogy mindenüket feladják és behajtsák a fejüket a hazugságba és önmaguk kifosztásába, csak a saját tudatlanságuk, az átörökített tehetetlenség, az őrületes magány és szegénység, és ez az ország, ahol minden újra meg újra megismétlődik. Mindent értünk már, mindent ismerünk, nem tudunk változni, nem tudunk fejlődni, nem tudunk szembenézni, nem tudjuk felismerni.

És már értem Tarr Bélát, amikor tiltakozik, amikor kiabál (a maga csöndes módján), amikor szívja egyik cigarettát a másik után, a ráncait, a borostáját, a vizenyős szemét, a kopott ruháját, és azt, ahogyan az utolsó percig ezekért az emberekért küzd, akiket se nem idealizál, se nem bánt, hiszen csak emberek, ugyanolyanok, mint a többi, nem jobbak, nem rosszabbak, csak ott hagyták őket az út szélén, magukra, lehetne bármelyikünk, és ott vannak bennük az őseink.

Nem kellett volna félni a Sátántangótól, nem esz meg, és nem köp ki cafatokban, hanem csak felfesti a sorsunkat az égboltra, mint egy freskót, megadja az idejét, a módját, nem sieti el, nem kapkod, és nem maszatol, sőt inkább felemel ezekkel a hosszú snittekkel, súlyos gyaloglásokkal, az örök vándorlással és ikonszerű arcközelikkel.

Néha még talán szórakozni is hagy, nagyjából úgy, ahogy egy Csehov-dráma: a kardodba dőlve, kínodban, magadon, mert ennyi kell, ennyi jár. 

Kijössz, és embert faragott belőled. Nem arra vagy büszke, hogy végig nézted, hanem arra, hogy a részese voltál annak, hogy ez a mű megszülethetett, így, ebben a léptékben, ezzel a kíméletlen elköteleződéssel és küldetéstudattal, mert egyszer el kellett mondani kompromisszumok nélkül.

Nem tudok mást, mint leborulni Tarr Béla és az alkotótársai előtt: Hranitzky Ágnes, Krasznahorkai László, Medvigy Gábor operatőr, Víg Mihály zeneszerző-szereplő és a mai léptékkel mérve nevetségesen szűk körű stáb előtt, mert ez megmarad. Sajnos nemcsak a mű, hanem az is, amit benne nézünk.

Kiemelt képünk forrása: MOKÉP

Gyárfás Dorka