Tényleg elég nagy már? – A sorozat, amelyben óvodások egyedül közlekednek (véleménycikk)

–

Nálunk pont aktuális kérdés, hogy mikor közlekedhet egyedül a gyerek

A nyolcéves kisfiam egyre többet kérdezi, mikor mehet le a parkba, mikor mehet el a boltba egyedül. Nagyon lelkes, és igazság szerint nem is teljesen hajmeresztő a gondolat, tekintettel arra, hogy mindkét célpont három perc séta tőlünk. De azért a parkhoz át kell menni egy zebrán, a bolthoz vezető úton pedig van egy pont, ahol szinte mindig csoportosul néhány illuminált ember. Alapvetően szuper környéken lakunk, de

rögtön beindul a fantáziám, ha egyedül vizionálom az utcán a gyereket. A zebrán nyilván elcsaphatják, mert még mindig nem egyértelmű mindenkinek, hogy ott nem száguldozunk, a járdán a részegek imbolyogva kilökhetik az útra, vagy beszólhatnak neki, megijeszthetik.

A még hajmeresztőbb fantáziákat inkább hagyjuk is. Szóval, döntés még nem született, ez egy épp folyamatban lévő sztori. 

Erre a minap elém ugrott a Netflixre épp felkerült japán valóságshow-sorozat, az Elég nagy már! (Old Enough!), ami egyébként nem új, 2013-as. Tehát vegyük figyelembe, hogy azóta bőven megfordult már párszor a tengelye körül a világ. De azt is hozzá kell tennünk, hogy Japánban elég meredek műsorok léteznek, ott bizony a nyugati formátumok nem igazán sikeresek. 

Csótány a szájba, fenék az arcba

Létezik olyan vetélkedő, ahol válogatott kínzásoknak vetik alá magukat a játékosok, amit hang nélkül kell kibírni, vagy óriáscsótányokat kell egy csövön egymás szájába fújni, de olyat is láttam már, hogy egy paraván mögött kényeztették orálisan a férfi játékost, akinek csak az arcát lehetett látni. Vagy olyan, amelyben fenekeket puszilgatva, szájjal tanulmányozva kellett rájönni, melyik hátsó a játékos barátnőjéé. Ha így nézzük, akkor aztán igazán nem érdemes azon csodálkozni, hogy az Elég nagy már! is létrejött. 

Azért is a hosszú bevezető, mert meg akartam ágyazni e sorozat leírásához, amely nálam brutálisan kiverte a biztosítékot. Nem véletlenül.

Kisfiam, hát azt akarod, hogy apád ne dolgozzon? 

A műsor lényege az, hogy kettő és hat év közötti gyerekeket bíznak meg a szüleik olyan feladatokkal, mint például egyedül elmenni a boltba, a tisztítóba, vagy hazamenni mandarint préselni, mondván, hogy elég nagy hozzá a gyerek. 

Igaz, hogy a stáb követi a gyerekeket, szóval nem teljesen vannak egyedül, de bölcsis-óvodás korú gyereket látni az utcán, szabadjára engedve, zebrán közlekedve anélkül, hogy bárki fogná a kezüket, egészen hátborzongató. 

Az az igazán döbbenetes, hogy a szülők őszintén hisznek abban, hogy erre szükség van, hiszen önállósodni kell, a feladatokat meg kell tanulni végrehajtani.

Azt hiszem, ez már erősen kulturális kérdés is. Európai szemmel az a jelenet, amikor a kétéves ott áll az apja munkaruhájával teli szatyorral kezében, amit a tisztítóba kellene vinnie, rettenetesen felkavaró. Nem akar menni, mondja is, hogy az anyukáját szeretné. De a szülei erre azt felelik, hogy ha a séf apuka munkaruhája nem lesz tiszta, akkor nem tud dolgozni, be kell zárni az éttermet, és hát ezt igazán nem akarhatja a gyerek…

Iszonyatos súlyt pakolnak a kicsi fiúra, aki végül egy erőt adó cukorkával nagy nehezen nekiindul. Nincs messze a tisztító, gyakran járnak oda, ismerős az út, de azért van valamennyi forgalom, és ne felejtsük el, kétéves gyerekről van szó. A szatyrot húzza maga után, eleve a feje fölé kéne tartania, hogy ne érjen le a földre. A szülők integetnek, majd bemennek a házba. Megbeszélik, milyen nehéz ez, de hát ilyen az élet, ezt kell tenni. A kisfiú végül elér a tisztítóig, ahol még azt is át kell adnia, hogy a folt a ruhán honnan származik, és egy kitisztított inget is el kell hoznia. Hazafele vonszolja maga után a szatyrot és végül sikeresen megérkezik, a szülők könnyekig hatódva várják, megdicsérik, boldogság, hepiend, és még egy olyan zárógondolatra is futja, hogy a kisfiú szusiséf akar lenni, mint az apja, aki pont ezt a választ szerette volna hallani. 

Ez csak egy epizód a húszból, még megnéztem párat, de az összeset nem bírtam.

Gyerekbántalmazás? 

Nem azért, mert én gyerekbántalmazásnak tartom ezt az egészet, mint ahogy az internet népe (lásd a realityt kísérő kommentszekciókat). Persze, hangsúlyozom, európai szemmel nézem a műsort, nem is tudnám mással. És nekünk ez valóban idegborzoló. Kezdve azzal, hogy ovis korú gyerekekre ilyen felelősséget bíznak, de a forgalmas út mellett bóklászás kifejezetten veszélyes, még akkor is, ha a stáb tíz méterről követi őket. Elég egy galamb, hogy elvonja a figyelmüket és máris kirohanhatnak az útra.

Egy másik epizódban egy négyéves kisfiút a földekről küldenek haza mandarint facsarni, hogy vigyen a szüleinek, nagyszüleinek, mert már nagyon szomjasak és nagyon számítanak arra a mandarinlére. A kisfiú gond nélkül hazamegy, de aztán otthon játszani kezd, a mandarinprojekt kiment a fejéből. Ám hazatelefonál az anyuka, nem is egyszer, és igyekszik nyomatékosítani, mennyire számítanak a gyümölcslére, siessen vissza. Végül a gyerek úgy, ahogy, de véghez viszi a feladatot, nagy a boldogság. Ebből a részből például azért kiderül, hogy kulturális különbségek ide vagy oda, a gyerekek a világ bármelyik pontján hasonlóan működnek, a figyelmük elterelődhet és ez egy ilyen műsor esetében óriási rizikó. 

Igyekeztem bekalkulálni, hogy nem tudom ésszel felérni, mennyire máshogy viszonyulnak a kötelességekhez Japánban, milyen jelentősége van a fegyelemnek, az alázatnak. Éppen ezért nem teljesen értek egyet azzal, hogy amit látunk, az gyerekbántalmazás.

Persze, a mi mércénk szerint az. Itthon nyilván szóba se jöhetne, nemhogy műsor szintjén, de hétköznapi szinten sem, hogy ilyen pici gyerekekre ilyen feladatokat bízzunk teljesen egyedül. Nemcsak azért, mert elütheti az autó, vagy eltévedhet, hanem mert erre egy ekkora gyerek lelkileg még nem áll készen. 

Igaz, ahhoz, hogy árnyaljuk ezt a gondolatot, csak egy nemzedéknyit kell visszamenni; az én anyukám például egyedül járt óvodába anno. Igaz, pár lépésre volt az úti cél, de mégis, ez számunkra ma elképzelhetetlen lenne. 

Más világok

Én hétéves voltam, amikor először mentem boltba egyedül. Tehát épphogy csak nem ovis – és nem bántott, hogy egyedül voltam, inkább az volt a bajom, hogy nem voltam túl motivált. Egy zebrán kellett átmennem, a séta úgy hat-nyolc percet vett igénybe, szóval nem volt vészes, külvárosban laktunk, és mindez majdnem harminc évvel ezelőtt volt, úgyhogy tényleg egy másik világ volt még akkoriban. Máshogy működtek a közösségek, máshogyan viszonyultak egymáshoz az emberek. És persze a tempó is más volt.

Ma már telefon nélkül például nem nagyon engednek egyedül közlekedni gyerekeket. Ez viszont könnyű célponttá teszi őket a tolvajok szemében, én ezt is nagy rizikónak érzem. A perverzekre, gyerekrablókra gondolni elrugaszkodottnak tűnhet, hiszen az mindig csak más gyerekével történhet meg, de mi értelme kockáztatni?! 

Mivel nálunk itthon épp aktuális a téma, sokat pörgünk rajta, így duplán pofán csapott az egyedül közlekedő két-három évesek látványa. Egy pillanatra elgondolkodtam: vajon nem mi agyaljuk túl? Nem mi aggódjuk túl? Aztán nyilván arra jutottam, hogy nem.

Ez a műsor egyszerűen egy hajmeresztő, a valóságtól elrugaszkodott produkció, amely abszolút nem veszi figyelembe a gyerekek lelki-szellemi-idegrendszeri fejlődését. És nem azért, mert a készítői, vagy a szereplő gyerekek szülei gonoszak, szívtelenek, vagy felelőtlenek. Hanem azért, mert ennek a témának ott igenis van létjogosultsága. Egyszerűen nem szabad kihagynunk a képletből, hogy talán nincs más kultúra, amely távolabb állhatna a miénktől, mint a japán. Nem jobb, nem rosszabb, csak épp egy világ választja el a kettőt egymástól.

Szabó Anna Eszter

Forrás: ITT és ITT 

Képek: Netflix