„Nyíltan nézek a világ szemébe: mindenkit kifizettem” – 134 éve született Kabos Gyula

–

Színész akarsz lenni? Pofon. Nem azt csinálod, amit mondanak neked? Pofon. Vidékre menekülsz, hogy az lehess, akivé válni akarsz? Pofon – így kezdődött Kabos (eredetileg Kann) Gyula élete, aki a hatgyerekes pesti zsidó család legfiatalabbjaként a szülei szemében is többre volt hivatott. Többre, mint ők, de nem művészként. Az ügynöki munkákból tengődő apa (aki egy sikertelen amerikai emigrációból tért haza korábban) a fiát komoly hivatásra, könyvelőnek szánta. És mivel Amerikában megtanult bokszolni, ha a kis Gyula renitenskedett, akkor püfölni kezdte. Mindezt a későbbi nagy színész visszaemlékezéseiből lehet tudni, aki így mesélt erről:

„New Yorkban egy kitömött, nehéz bőrlabda lógott apám szobájában a plafonról, ezen gyakorolta reggelenként a bokszolást. Itt Pesten – engem bokszolt. Eleinte azért, mert sehogy sem akartam tanulni, később azért, mert színész akartam lenni. Ha nagyon megerőltettem magam, a számtalan kisebb jelentőségű bokszgyakorlaton kívül két-három olyan esetre is emlékszem, amikor édesapám győzelme annyira nyilvánvaló volt, hogy a világ semmiféle kincséért sem tudtam volna a kötelező tíz másodperc alatt ismét talpra állni. Így történt, hogy

amikor először jelentettem be apámnak, hogy színész akarok lenni, ezt az elhatározásomat a szó szoros értelmében »kiverte a fejemből«.”

Talán ebből a szövegből is kiderül: Kabos Gyula még a fájdalmából is poént csinált, nem tragédiát. Pedig olvassuk csak figyelmesen a sorait: többször is úgy megverték otthon, hogy felállni sem volt képes. És a verések felnőttként is elkísérték: amikor megszökött otthonról, hogy Kunszentmártonban segédszínésznek álljon, az apja kéthavonta meglátogatta, hogy jól ellássa a baját – ezt is megírta később. De az öreg még így sem ért el semmit… hála istennek. Kabos Gyulát az isten is színésznek teremtette, és ezt úgy bosszulta meg az apján, hogy később, már befutott komédiásként jegyszedői állást szerzett neki. Persze az is lehet, hogy részéről ez nem bosszú volt, hanem felelősségérzet, ami egész életében fűtötte. Mindig az ő vállán nyugodott a körülötte élők sorsa, és ezt nagyon komolyan vette.

Tulajdonképpen ez a két tulajdonság határozta meg mindvégig: a komikum és a tragikum ötvözésének különleges képessége (aminek köszönhetően minden műfajban mélyet és maradandót alkotott), és a gondoskodásra való erős hajlam. Mindig többet akart, mint egyszerűen játszani: másokkal is jót akart tenni. És ennek sajnos többször is az lett a vége, hogy belerokkant.

Szabadkán lett belőle rendes, felnőtt színész, és Nagyváradon igazi sztár. (Arról a korszakról beszélünk, amikor ezekben a ma már határon túli városokban pezsgett a magyar kulturális élet, Kosztolányi Szabadkájáról és Ady Nagyváradáról.) Amikor már úgy érezte, hogy megáll a saját lábán, létrehozott egy önálló (ma úgy mondanánk, produceri) vállalkozást Vigadó Varieté címmel – ez volt az első próbálkozása, amibe belebukott. Ráadásul közben megnősült, és a felesége (aki I. világháborús hadiözvegy volt) az előző házasságából hozott egy kislányt, és hamarosan megszületett a közös fiuk is, István, ezért már egy egész családot kellett eltartania. Emiatt költöztek végül Budapestre.

Kabos a ’20-as években itt is a csúcsra jutott: játszott a Magyar Színházban, a Vígszínházban, majd az Operettszínházban.

Bár táncoskomikusként vált ismertté és közkedveltté, de az igazi ambíciója az volt, hogy drámai szerepeket is játszhasson, mert számára az jelentette a szakmai csúcsot.

Időnként teljesült is ez a vágya, mert Csehov Cseresznyéskertjében vagy később Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében is remekelt, a kritika elismerően nyilatkozott róla. Művelt ember volt, és a színészetet intellektuális tevékenységnek (is) tartotta, ezt szerette volna jobban kidomborítani, ezért amikor 1929-ben az Operettszínház csődbe jutott, és pályázatot írtak ki a vezetésére, ő is jelentkezett, és befektetőkkel társulva megnyerte a tendert. (Akkoriban a fővárosi színházak még magánkézben voltak, nem az állam finanszírozta őket.)

Egyéni ambíciói azonban elhomályosították a szemét, ugyanis az az abszurd elképzelése volt, hogy az Operettszínházból komoly művész színházat farag: át is keresztelte Fővárosi Művész Színházra. El lehet képzelni, mennyire díjazta ezt a közönség: három évad alatt belebukott. Ez a kudarc már komoly áldozatot követelt tőle: 200 ezer pengőt kellett a hitelezőinek visszafizetnie. Úgyhogy hiába indult be gőzerővel a filmes karrierje (a Hyppolyt, a lakáj 1931-ben debütált hatalmas sikerrel), és hiába dübörgött ezután is a színházi pályája, sosem tudott annyi pénzt keresni, hogy valaha utolérje magát.

Az Est című népszerű lap hasábjain (ami a bulvár őse volt Magyarországon) az alábbi interjú jelent meg vele:

– Mégis, miért bukott bele?
– Először is azért, mert engem ért a hangosfilm első rohama Pesten. Másodszor azért, mert – habár nem vagyok babonás – egy bukott színházból akartam sikerszínházat csinálni. Harmadszor: éppen a legrosszabb konjunktúrában fogtam hozzá. Negyedszer: mert mindenki fütyült a színházra. Játszottam magyar darabot, ameddig csak lehetett, és akkor fanyalodtam csak a külföldre, amikor már muszáj volt. Nem sikerült. Vége. Kész vagyok.

– Mi volt a legrosszabb tapasztalata?

– A legrosszabb? Az, hogy senkinek nem szabad hinni. Én pedig mindenkinek felültem.

– Örül, hogy vége?
– Nem is hiszi, boldog vagyok, hogy ismét csak színész lehetek.
– Adósságai?
– Nyíltan nézek a világ szemébe: mindenkit kifizettem.
– Miből?
– Tudja, volt egy szépen berendezett négyszobás lakásom. Úgy laktam benne, mint egy király. A
négy szobában ma egyetlen sezlon található. A többi… 
– Haragszik valakire?
– Senkire nem haragszom. A saját káromon tanultam, és megbántam.
– Mit fog csinálni most?
– Külföldre megyek.
– Hívták?
– Senki se hívott.
– Csak úgy kiköltözik?
– Ajánlkoztam.
– Más nyelven beszél?
– Angolul és németül. Talán Londonba megyek színésznek. Különben sem vagyok elveszett ember. Tudok festeni, tudok szaxofonozni, a bűvészkedéshez is értek és táncolni is tudok. Ne felejtse, színész vagyok!

Végül mégis Budapesten maradt, csak Bécsbe tett egy kisebb kitérőt, de kiderült, hogy az ő humorára, ízlésére, stílusára mégis csak a magyar közönség igazán vevő – máshol nem értik ilyen mélységben. A kor legnagyobb színházi guruja, Max Reinhardt már hiába hívta, nem ment el hozzá játszani, és a tengerentúli ajánlatokra is nemet mondott. A Színházi Élet című lapnak 1936-ban azt mondta: 

„Negyedszer hívnak Amerikába, de eddig egyetlenegyszer sem volt lelkierőm aláírni a szerződést.”

Itthon úgyis eszeveszett sokat dolgozott. Mindennap fellépett, és megszámlálhatatlan filmben szerepelt (mert akkoriban futószalagon készültek a produkciók, és mindössze három-négy hétig tartottak a forgatások), amiknek egy része elenyészett, ma már nem fellelhető. Mint ahogy azt sem szedte még lajstromba senki, hány szerepet alakított és pontosan hol, mely színpadokon, olyan nagy munka volna megírni a monográfiáját. Közben napi három doboz cigarettát szívott, és öntötte magába a kávét, aminek teljesen a rabja lett – állítólag vizespohárban kérte ki a kávéházakban, úgy hozzászokott a szervezete a koffeinhez.

A ‘30-as évek második felében aztán már olyan erős volt az antiszemitizmus az országban, hogy őt is elérte, nem léphetett fel akárhol, és az egyik filmje komoly szélsőjobboldali támadások kereszttüzébe került. A Noszty fiú esete Tóth Marival rendezője, Székely István volt a kipécézett áldozat (aki még csak nem is volt zsidó származású, régi erdélyi családból származott), akit – mint később kiderült – a film vágója, Bánky Viktor akart kicsinálni, ő állt a támadások mögött. Székely így emigrálni kényszerült, Bánkyból pedig a nyilas időszak egyik kurzusrendezője lett.

Kabos ugyan nem értette, hogy a szakmai értékeket hogyan írhatják felül az ideológiai szempontok, de mivel sokat dolgozott Székellyel, az esetből viszonylag korán levonta, hogy be fog szűkülni a tér számára. Régi barátja (akit még Nagyváradról ismert), Korda Sándor segítségével a fiát Angliába küldte, ott szerzett neki egyetemi helyet: István autómérnöknek tanulhatott. (Korda Sándor akkor már nagyhatalmú producer volt Nagy-Britanniában, aki rengeteg magyarnak segített ebben az időben. Ma őt tartják az angol filmipar megalapítójának – a BAFTA egyik legfontosabb díját, a legjobb brit filmnek járó elismerést is róla nevezték el.)

Kabosnak így már nemcsak a testvéreit és a családja többi részét kellett eltartania, valamint az adósságait nyögni, hanem egy külföldi egyetem tandíját, és a fia megélhetését is finanszíroznia kellett. Végül ez volt a fő oka arra, hogy egy évvel később, 1939-ben mégis rávette magát az amerikai emigrációra: „… karácsony után teljes svunggal megindulunk, mert nagyon szeretnék egy kis pénzt hazahozni. Egyelőre nincs baj anyagilag, de nem is jó, de nem baj, mert lesz ez még jobb is.

Én avval jöttem ki, hogy pénzt csináljak, és ha akármi történik is, én pénzzel akarok jönni, ha a fene-fenét eszik is”

– írja egy novemberi levelében már Amerikából az itthon maradt nevelt lányának. Ebből is kiderül, hogy nem örökre tervezett távozni. Haza akart jönni, csak megfelelő anyagi háttérrel.

A dolgok azonban másképp alakultak… kint is csupa küzdelem lett az élete. Bár tudott angolul, de nem azon a szinten, hogy amerikai közönségnek játsszon, így csak magyar nyelvű előadásokban lépett fel emigráns közönség előtt. Turnéznia kellett, nem tudott letelepedni egy helyen, még akkor sem, amikor a felesége kórházba került Clevelandben – neki meg hol New Yorkban, hogy Louisianában akadt lehetősége. A színészet mellett megírt pár történetet is az életéből Pesten kezdődött címmel, amit egy kis füzetbe nyomtatott ki – az előadások előtt-után ezt árulta fillérekért, némi bevételt remélve. 

 

Mindeközben itthon a Magyarság című lap célba vette, és lejáratókampányt indított ellene, amire úgy reagált, hogy a szűkös jövedelméből 2000 dollárt hazaküldött a főszerkesztőnek, hogy juttassa el a magyar gazdáknak vetőmagra. „Tudom, nevetséges összeg egy ilyen nagy probléma megoldására, de ha csak két-három gazdának néhány mázsa többletet jelent, akkor is jóérzés lesz itt az idegenben, hogy pár magyar gyerek nagyobb karéj kenyeret majszolhat” – írta neki a levelében. Nem akarta elhinni, hogy az ország fasizálódik, továbbra is nagy hazafi maradt, emiatt viszont kint is érték támadások.

„… hazulról nem tudunk semmit, mert én csak angol lapokat olvasok, és nem hiszem még a századrészét sem, mert én ismerem a fajtámat, és az nem olyan.

Túl sokat jár itt az emberek pofája, és miután én ellentmondok és verekszem a magyarságért, hát azt mondják rám, hogy náci vagyok. Egy időben az előadásaimat bojkottálják ezért…” – írta 1940 novemberében egy levélben.

Talán a sok munka, az állandó stressz és az egészségtelen életmód tette, de 1941 őszén egy brooklyni előadás közben rosszul lett, és az orvosa eltiltotta a színpadtól. Egy olyan vérbeli színésznek azonban, mint amilyen ő volt, nem lehet ilyet mondani – nem beszélve arról, hogy pénzt kellett keresnie. Visszatért tehát játszani, míg olyan rosszul nem lett, hogy már nem tudott színpadra állni. A szívpanaszokból tüdőgyulladás lett, emiatt kórházba került és oxigénsátorba tették, de már nem tudták megmenteni. 1941. október 6-án kórházban halt meg, és amerikai sírjára még a nevét is hibásan vésték fel: Kobas állt rajta. Felesége a halála után hazatért, és Budapesten hunyt el 1950-ben, így sokáig azt sem lehetett tudni, hol nyugszik Kabos Gyula.

Színészi zsenialitását csak a ’70-es, ’80-as években fedezték fel újra, amikor a televízió elkezdte elővenni a filmjeit – ennek köszönhető, hogy 1996-ban végül sikerült rálelni a sírjára, és hazaszállítani a földi maradványait. Méltó nyughelyet végül a Farkasréti temetőben biztosítottak számára – így végre teljesült az a kívánsága, hogy magyar földben nyugszik. Ma már senki számára nem kérdés, hogy a magyar színjátszás egyik meghatározó, kiemelkedő alakja volt, akinek jellegzetes hadarása, mulatságos dadogása mindenki fülében visszacseng, de ennél jóval többet is jelentett az örök kisember figurájával, akit lénye megmélyével alakított. És ha mást nem, azt azonnal utána tudjuk mondani: „A hagymához hagymát eszek!”

Gyárfás Dorka

Források ITT, ITT és ITT, valamint Bános Tibor kutatásai