–

Nehéz úgy nekifutni ennek a cikknek, hogy ne egy általános iskolai „kedvenc nyári élményem” beszámoló váljék belőle, és ne is valami undorítóan nyálas közhelygyűjtemény, amitől felfordul az ember gyomra.

Mert bár ugyan nincs nyár, de jóformán ez az egyetlen zenei vonatkozású IRL (azaz: hús-vér) élményünk az utóbbi majdnem 12 hónapból, ami két olyan embernél, aki zene nélkül mit ér, ugye, pokoli hiányérzetet okoz.

Szóval nehéz nem túllelkesedni. Az ottlevést, a hallgatást és az írást is. De legalább előre szólok!

Úgynevezett fesztiválélmény

A Csend stúdió, ahol a koncertfilm felvétele zajlik, lényegében egy párhuzamos dimenzióba katapultál bennünket: olyan, mintha egy miniatűr nyári fesztivál díszleteibe csöppennénk, amit valami furcsa okból kifolyólag nem a természetben, hanem a falak között rendeznek. A zenészek hangolnak, a riporter a háttérben interjúkat készít, a backstage-be kaját hoznak, a crew szerel, finomhangol, beállít – te jó ég, milyen nagyon hiányzott ez az egész!

Eddig is tudtam, de most szabályosan mellbe vág, mennyire. Elég hát a beállás hozzá, hogy egy kicsit mi is túlpörögjünk Dórival, és fülig érő szájjal mászkáljunk úgy az előtérben délelőtt fél tizenkettőkor, mintha hajnali kettő volna, és mi épp most jöttünk volna egy circle pit közepéről.

Nem így a tankcsapdás Sidi, aki azt mondja, miközben elhelyezkedik a kanapén: neki felvétel előtt pihennie kell kicsit, de nem gond, hogy üvölt a zene, neki az a szuperképessége, hogy bárhol, bármilyen körülmények között képes relaxálni (értsd: arcába tolja a sapkáját, és alszik), nézzük csak meg nyugodtan. És tényleg. Néhány perccel később ő már alfában, miközben mindenki más zsizseg körülöttünk.

Megvan az a rész a Jóbarátokból, amikor Ross túlpörög a juharszirupos cukortól? Na, nagyjából úgy vagyunk mi is, így aztán ünnepélyessé válik egy olyan egyszerű feladat is, mint az Instagramra szánt fotók és videók elkészítése. Mire felocsúdom, azon kapom magam, hogy úgy nézek ki, mintha valami okkult szertartáson áldoznék a rákendrol istenei előtt – s ezt persze Dóri becsülettel dokumentálja is.

A próbák alatt már nem bírok a fenekemen ülni, kezem-lábam ütemre mozog akkor is, ha igyekszem leállítani. Nyálas! Nyálas! Nyálas! és mégis így van, bassza meg!

Amikor betörik az üveg

Baj van, mondom Papp Szabinak, aki bement a stúdióba, felnyomta a két számát úgy, hogy „levitte a fejünket”, aztán kijött, mintha csak vett volna egy kiló kenyeret a boltban. A bejárat fölötti ablak repedésére mutatok: „az van, Szabi, hogy ezt te csináltad. Ennyire hangosan nyomtad”. Szabi egy tizedmásodperc csend után széttárja a karját: „írjátok a többihez”.

Mindez persze csak azért vicces, mert a koncertfelvétel természetéből adódóan az énekeseket egyáltalán nem hallani, legfeljebb csak a zongorás-akusztikus gitáros, halk részeknél.

Ebbe például eddig sosem gondoltam bele: a könnyűzene történetének egyik legfontosabb kérdése, hogy mitől lesz valaki jó frontember. Hogy mit jelent a színpadi jelenlét, mi az a megmagyarázhatatlan valami, ami miatt nem tudsz másra figyelni, csak arra, aki énekel. Oximoronnak hangzik, de nem az: életemben most kerültem ennek a megválaszolásához a legközelebb, most, amikor egyáltalán nem hallottam, ki mit énekel a mikrofonba.

Mert mi marad, ha nincs hang? Csakis a jelenlét, és most kénytelen vagyok az elcsépelt szót leírni, hogy energia – máskülönben hogyan volna lehetséges, hogy egy-egy dal után úgy voltunk libabőrösek Dórival, úgy tudtuk az erkélyről megállapítani, hogy hibátlan volt-e, hogy egy mukkot se hallottunk a zenén kívül semmiből? 

A vége mindig több önmagánál

Persze, mondhatná bárki, hogy ez az elfogultság miatt van. És valóban: Dóri nemhogy az első hangról, de már a hangolásról felismeri, melyik dal jön épp, minden szöveg a fejében, azelőtt felismeri, ha valaki rontott, hogy leállnának a zenészek. Én viszont semleges műélvező vagyok.

Marad tehát a végkövetkeztetés, hogy most a gyakorlatban érthetjük meg, mi az, amiért annyira elviselhetetlen volt a múlt év nagy része koncertek nélkül.

Az van, hogy ez racionálisan nem megmagyarázható. Biztos vannak erre kutatások meg rezgések, atomok és hanghullámok, a végeredmény azonban mindig több önmagánál.

És aki most úgy érzi, hogy ennél gejlebb cikket még életemben nem írtam, az higgye csak el, hogy neki is ugyanúgy a fejébe szállt volna a sok dob, mint nekünk.

„Zene nélkül mit érek én?”

A többi, amire ebben az egészen kivételes helyzetben rájöttünk Dórival (pontosabban testközelből láthattuk és érezhettük), az egy nagy rakás közhely. De komolyan, leírni is szívás. Olyanok, mint

  • a zenész akkor él igazán, ha színpadon van
  • a zene mindenen képes átívelni
  • a jó zene időtlen pillanatot teremt
  • [tetszőleges egyéb közhely beilleszthető].

Brr. Nyugodtan lekapcsolhatod a bullshit-detektort, abbahagytam.

Konkretizálva talán érthetőbb, miért nem közhely mégsem mindez: itt van egy csapat zenész, akik között zeneileg sincs feltétlenül sok átfedés, van köztük fiatal és idősebb (bocs), nő és férfi, harsány és visszahúzódóbb, az ország különböző pontjairól származnak – és amikor a hangszerük vagy a mikrofonjuk közelébe kerülnek, hogy végre zenélhessenek, együtt, akkor varázsütésre megszűnik minden körülöttük.

És körülöttünk is.

Onnantól nincs semmi, csak a dal.

„Ugye, milyen jó? – kérdezgeti az első közös dal próbája után Pásztor Anna a többiektől. – Ugye, milyen jó újra együtt lenni és zenélni?”

Az. És hallgatni is. Mert az igazán jó dalok működnek. Mindenhogy. Akkor is, ha még az éneket se hallod.

A zene, az kell

Kissé ironikus egyébként, hogy mindezen akkor van időd gondolkodni, amikor emiatt a lehetetlen helyzet miatt kicsit megakadt az a futószalag, amelyen a zenét fogyasztjuk évek óta. Én legalábbis egy átlagos Sziget-napon simán ledarálok öt–hét koncertet, ami egyrészt csodálatos, másrészt elgondolkodtató. Mármint, hogy nemcsak a nagy mennyiségben való tobzódás képes eufóriát kiváltani, hanem az is, ha hosszú idő után piciben átélhetem, milyen, ha megbizsergetnek a cinek. És hogy ha ez így van, akkor vajon megbecsüljük-e eléggé azt, amink van.

Az utóbbi egy év egyik (ha nem a) legfontosabb kérdése ez számomra: ha semennyi sincs, akkor hirtelen a kevés is óriási ajándék.

Na, még egy közhely. Csak olyan jó lenne, ha ez akkor is eszünkbe jutna, amikor a kommentszekció kapálni küldi a zenészeket. „Végezzenek valami rendes munkát, most végre megtanulják, milyen az”, blablabla. (ITT olvashattok erről egy korábban készült riportot)

Hát, én nem tudok rendesebb munkát ennél. Fontosabbat, életmentőbbet, úgynevezett „komolyabbat” igen – de az ne volna rendes munka, hogy boldogságot hoznak-visznek, hogy magukból adnak nekünk? Marhaság.

Az meg már végképp metafizika, miként lehet, hogy valaki akkor is ott van a színpadon, ha nincs ott. Nem beszélek mellé: Kiss Tibi nincs, és mégis van. Akkor is, ha ezek a dalok mások, érvényesek és istenien hangzanak másokkal is.

Különös-szép illúzió, amikor arra jössz rá, hogy „megy a fejedben” a Tibi.

A végére pedig bekúszik az ultimate fesztiválélmény is: amikor a koncert utáni ólmos fáradtságban totálisan szürreális dolgokról beszélgetsz Faszival a lehető legnagyobb természetességgel. Például a Rolling Stones (I Can't Get No) Satisfaction című számának dobszólamáról és Kiszel Tünde szakmai önéletrajzáról – egyszerre. És akkor Kálmán Imre családfáját már ne is említsük.

Ja, igen, mondjam a lényeget is

Szóval a Quimby Plusz-Mínusz koncertfilmje február 27-én lesz látható online. Jegyeket ITT tudtok rá venni. A bevétel egy részét jótékony célra ajánlja fel a Quimby: a támogatói jegyek értékesítéséből befolyó összegből a Mérföldkő Egyesület Rehabilitációs Otthon munkáját segítik, hiszen a zenekar kiemelten fontos ügyként kezeli, hogy minél többen merjenek segítséget kérni, ha szükségük van rá.

A következő napokban kulisszatitkokat, érdekességeket tudhattok majd meg nálunk a koncertről a social felületeinken és a Popfilterben is.

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak

Kiemelt kép: Tulok András