– 

Kop-kop, kop-kop, kop-kop – hallatszott minden reggel a kopogás az utca aszfaltján. A manók, akik a nagy nyárfa gyökerei között laktak, általában erre a kopogásra ébredtek. Tudták, hogy ez nem holmi cipősarkak hangja, nem a ház elé kihúzott ormótlan, zöld kuka döccenése, de még csak nem is egy tétova harkály, aki a szokásosnál lassabban kopogtatja végig csőrével a törzset.

Nem, nem! Ez bizony a szőke, fehér botos lány, aki ilyenkor megy munkába. Nem úgy sétál, ahogyan a fiatal lányok szoktak, nem lendületesen, könnyedén lépeget, hanem megfontoltan, tapogatódzva halad. Kezében hosszú, fehér botot tart, annak hegyével kocogtatja a járdaszegélyt.

A manógyerekek általában óvakodtak az emberektől. Ritkán merészkedtek elő a fa gyökerei közül a járdára, nehogy rájuk lépjenek, vagy valaki esetleg kutyakakinak nézze és zacskóval felszedje őket. A fehér botos lányt viszont jól ismerték. Kirohantak a nyárfa elé, és a járdaszegélyről kiabáltak neki. A lány megtorpant. Más járókelő fel sem figyelt volna a vékony, távoli kis hangokra, ő azonban rögtön elmosolyodott. A zsebébe nyúlt, kikotorta a morzsákat, és a fatörzs elé guggolt. A manók kicsipegették a tenyeréből a kenyérmorzsákat, és beszaladtak, hogy makkhéj tányérra tegyék a reggelit.

Amikor a manógyerekek legelőször látták ezt a lányt, nem értették, hogy miért közlekedik bottal.

Fiatal volt, hosszú szőke haja a vállát verte. Manóbácsi elmagyarázta a kicsiknek, hogy a lány nem lát, ezért tapogatja óvatosan az utat.

– Tudjátok, a csigák is így tájékozódnak a szarvacskáikkal – magyarázta.

A manógyerekek bólogattak. Jól ismerték a csigákat, mert a Takaros Liget takarító vállalat általában velük dolgoztatott. Ők jártak a manók házaiba felfényezni a padlót, esténként pedig gyönyörű csipkefüggönyöket rágtak viráglevelekből. A gyökerek alatti manóházak többségében ilyen áttört, zöld függönyök díszítették a kéregablakokat.

– Miért nem lát ez a lány? – faggatóztak a manógyerekek.

– Kérdezzétek meg tőle! – javasolta az öreg manó.

Amikor a lány legközelebb elhaladt a jegenyenyár mellett, a manógyerekek elősereglettek a házikójukból. A lány azonnal meghallotta a hangjukat, és leguggolt hozzájuk.

– Mi történt a szemeddel? – kérdezgették őt, miközben kedvesen a cipőorrára telepedtek, és lóbálták a lábukat.

– Ó, én így születtem – válaszolta a lány. Előfordul, hogy az embergyerekek nem látnak, vagy később megbetegszik a szemük, és akkor másképpen kell tájékozódniuk a világban.

– A manógyerekeknél is megesik az ilyesmi – szólt közbe Manómama. – Ilyenkor üvegszilánkból csiszolt, parányi szemüveget kapnak. Sajnos néha ez sem segít, és elvesztik a látásukat. De a manóknak szerencsére kiváló a szaglásuk és a hallásuk, ezért a vak manócskák is jól elboldogulnak.

– Ez hasonlóképpen van az emberekkel is – bólogatott a lány. – Ha egy ember homályosan lát, azon sokszor szemüveggel lehet javítani, ám van olyan, hogy valakinek egyáltalán nem működik a szeme. Én is így vagyok ezzel. Belül, a képzeletemben pontosan érzékelem a világot, a formákat, a tárgyakat. A botom nagy segítségemre van, a telefonom és a számítógépem pedig szinte minden szöveget segít elolvasni.

– Nekünk nincs ilyesmink – dünnyögték a manók.

– Hát persze, bocsássatok meg, erre nem is gondoltam – nevetett a lány. – De azt nyilván tudjátok, hogy ha az embernek az egyik érzékszerve gyengébb, vagy egyáltalán nem működik, azt kiegészíti mással. Érzem például a homlokomon a szelet, érzem, ha süt a nap, és pontosan érzékelem az irányokat is. Ha megtöltök egy poharat, az ital hangjából tudom, mennyit kell öntenem, hogy ne csorduljon ki. A kezemmel érzem a tárgyak formáját, így ismerem fel őket. És képzeljétek, még olvasni is tudok. Van egy olyan ábécé, amit az ujjunkkal lehet olvasni. Pöttyökből áll, és az a neve, hogy Braille- írás. Egy Louis Braille nevű emberről nevezték el, aki kitalálta a pöttyökkel olvasást. Úgy kell ejteni, hogy lui bráj.

– Bráj, bráj, lui bráj, betűpöttyök, de király! – kiabáltak a kismanók.

– Láttatok ti már valaha legókockát?

– Hát hogyne láttunk volna! – kiabáltak a manók. Manóapa évekkel ezelőtt talált egy legóelemet a fűben. Fehér színű legódarab volt, a hátán hat dudorral. Manómama megfordította, szépen betolta a fürdőszobába, és azóta fürdőkádnak használják. Harmatot gyűjtenek bele, és virágszirommal törölköznek. Egy felnőtt manó is kényelmesen elnyújtózhat a kis kádban.

– Ki tudnátok hozni ide a házatok elé azt a kádat? – érdeklődött a lány.

A manógyerekek rögtön beszaladtak, és egy perc múlva már tolták is ki a legófürdőkádat. A lány a tenyerébe vette a legódarabot, és az ujjával végigsimított a hat kiálló, kerek pöttyön.

– Hat pötty van rajta két sorban, látjátok? – mutatta. – A mi ábécénk is így épül fel. A pöttyök közül mindig nagyobb valamelyik, és ebből tudjuk, milyen betűt van éppen leírva. A hat pöttyöt kitapogatva olvassuk el a szavakat.

– Akkor ti Legóval tanultok? – csodálkozott az egyik manógyerek.

– Nem, nem. Ezt csak a hat kerek pötty miatt mondtam. Merthogy a mi könyveinkbe domború pöttyök vannak nyomtatva betűk helyett – nevetett a lány.

A manógyerekek vissza akarták tolni a kádat a helyére, a gyökerek alatti odúba, de Manómama leintette őket. Úgyis nemsokára jönnek a csigák takarítani, mindent ki kell hordani a ház elé. Ki kell porolni a mohatakarókat, kitörölni a makkhéj tálakat, kirázni a falevél plédeket. Manómamának hirtelen eszébe jutott valami. A fehér botos lányhoz fordult.

– Mondd csak, ha legközelebb jössz erre, nem tudnál nekünk valami kupakot is hozni? Ha jön tavasszal a napsütés, kiraknék ide a ház elé egy medencét a kicsiknek.

– Dehogynem – mosolyodott el a lány. És másnap, amikor bekanyarodott az utcába, fülelni kezdett. Várta, hogy odaérjen a nagy jegenyenyárfához, és átadja az ajándékot: a szalvétába csomagolt morzsákat meg a kék színű kupakot.  

A manógyerekek már ott leselkedtek a gyökerek között. Várták a reggelit, várták a hangot, hogy kop-kop, kop-kop, kop-kop, és amikor meghallották, rögtön tudták, ki közeledik. Hogy ez bizony nem valakinek a cipősarka, nem is a nagy, zöld kuka döccenése, és még csak nem is egy álmos harkály, hanem az ő barátjuk. A fehér botos lány, aki pöttyökből olvas, és aki érti a manók beszédét is.

Tóth Krisztina