–

Nem tudom, mi van velem, de itt ülök szerda éjjel fél tizenkettőkor a kanapémon, és Oscar-győztesek beszédeit nézem (mondjuk, csak olyan van), közben bőgök. 

Bőgök, mert mindjárt itt a karácsony, és ilyenkor egyébként is szentimentális hangulatba kerülök.
Bőgök, mert amúgy képes vagyok a tökéletesen bugyuta romkomokon is ordítva bömbölni.
És azért is bőgök, mert sokkal többet értek a világból, magamból, és emiatt egyszerre szomorú, beletörődő, és nagyon boldog vagyok. 

Szandra volt itt a múltkor, rákos-tunkolóst főztünk, boroztunk, aztán beraktam az egyik legkedvesebb filmemet, amit korábban már százhatvanszor láttam, de alkalmasint újra előszedem. 

Legends of The Fall, magyarul a nyálas Szenvedélyek viharában címmel ment, ’94-es film, igazi ikonokkal a főszerepben: Anthony Hopkins, Aidan Quinn és Brad Pitt (természetesen), legfőképpen miatta néztem, ahogy a Tróját, vagy még a Tarantino-mozikat is képes voltam érte.

Hogy én mennyire szerelmes voltam azokba a hosszú, szőke fürtökbe, a valótlanul rózsaszínű szájba, az utánozhatatlan mimikába, mindenébe!

Nem voltam soha az a poszterragasztgatós tini, még őt se nyálaztam fel a falamra, de képes voltam hatvanszor megnézni a filmjeit, még a középkategóriásokat is. Csak ebbe a magazinba írtam róla vagy hatszor, és volt egy pasim, aki egy napon született vele, azaz december 18-án. Egyszer megvicceltem (nem Pittet, a pasimat), hogy Angelina vízesést vett Brad szülinapjára (ez viszont nem vicc, tényleg azt vett vagy nyolc éve, amikor még együtt voltak), tőlem is valami ilyesmire számítson. Szentesi Angelina, vagy Eva Jolie, kis marhaságok, amiket elképzeltem százszor, őrült, hülye, képtelen, dilis szerelem. Csitrilove.

Szandra korábban csak részletekben látta a filmet, nyújtózkodtunk a kanapén, „mélyhidratáló maszk – vízhiányos, érett bőrre” a fejünkön, éjszakára bekészített füldugó a dísztárgyként alkalmazott hamutálban (reggel korán kezdik a melósok odaát a bontást…). Szandra megszólal a kedvenc részemnél, amikor bőg Brad karaktere a domboldalon, és a szőke haját simítgatja a filmbeli spiné a füle mellé:

– Gyerekből sír.

– Az meg mi? – kérdezek vissza.
– Hát gyerekből bőg. Abból dolgozik, hogyan sír egy gyerek. Nem felnőttként adja elő. 

Na, az ikon azonnal elkezdett repedezni. 

Különben is, így megy ez 2020-ban, a világ kifordult vagy hatszor magából. 

Már a film elejétől éreztem (amit korábban soha), hogy jaj baszki, persze már, a világon nincsenek ilyen nők, akik összejönnek az egyik tesóval, akivel nem is szexelnek (most ne nézzük a történelmi kort, egyébként első világháború), aztán szerelmesek lesznek a leghelyesebbe (tipikus), majd – mert az meg annyira vad és megfoghatatlan – inkább hozzámennek a legkomolyabbhoz.

Vagy van? Mindegy, az egész sztori egy bullshit, pláne az a rész, amikor Pitt karaktere, Tristan (ez is tipikus név, köszi) hazajön vagy tizenöt év csupasz nők között tengeren hánykolódás után, és természetesen elveszi feleségül… na kit? Hát nem a vele egykorút, aki évekig várta, hanem a még kiscsajként hátrahagyott, meseszéppé serdült indián lányt (akinek a szülei a családi birtokukon szolgáltak), majd húsz év korkülönbség, semmi para, de úgy, hogy ő egy évet sem öregedett közben. 

Hát kemény, tessék, a kedvenc filmemet is tönkretette az emancipáció. Kinek kellenek már a butaliba-karakterek, akik készek meghalni a férfiért?

Szandra közben tobzódik a kanapén, hogy hagyjuk már ezt, eltelt tizenöt év, és a pasik semmit sem öregednek a filmekben. Nézd meg, Tom Cruise is hatvanéves, és még mindig húszéves színésznőket adnak mellé. 

Röhögök, mert enyhén szólva is vicces, ahogy ezt előadja az érett és vízhiányos bőrre való maszkban.

Egy lépés előre, kettő hátra, és ez így megy 116 éve – A Feministák Egyesületének harca

Kult – 2020. december 18. – WMN

 

Szóval a kedvenc pasim, az ideálom, a kiskorom óta rajongott ikonom ma ötvenhét éves.

Egy évvel és három hónappal fiatalabb, mint az anyám, nálam pedig közel húsz évvel idősebb. Lassan nem játszhatnám a csajait a filmben, mert én meg nemsokára harminchat leszek, Szandra ezen is kiborulna, merthogy amúgy lassan ő se.

Kezdem másmilyen szemmel nézni az ikonom régi filmjeit, és kezdem másmilyen szemmel figyelni őt, de nem azért, mert öregszik. És azért sem, mert én vagyok sekélyes, akit meg tudtak venni kilóra a kockahassal, és a leomló, szőke fürtökkel (ami a gyengém).

Tűnődöm, kiért tudunk igazán rajongani. Akiről úgy hisszük, hogy ismerjük, aki hasonlít valakire, például (és ez esetben) az apánkra? Akinek tetszik a külseje, mert a belsejéről nem sokat tudunk, és nem, még akkor sem tudunk meg többet, ha véletlenül megnyeri az Oscart, és érzelmes beszédet mond. (Egy fontos pillanatban elmondott beszéd is csak önmagunk fényezése, minél jobban, szebben és karakánabbul reprezentálni önmagunkat – közben pedig csuriba szorított ujjakkal nem elfelejteni megköszönni az anyánknak mindent.)

Tehát az ikonjainkról nem tudunk pont semmit se. 

A külsejük csak káprázat marad, egy idő után egyébként is észreveszed, hogy már csak a fiatalkori fotográfiákat kotrod elő. (Én is ilyet kerestem ehhez a cikkhez. Véletlen lenne?)

Az igazi jellemükről meg semmi nem derül ki. Még akkor sem, ha kiadatnak (vagy netán írnak, de ez ritka) magukról egy életrajzi könyvet. (De amúgy erről majd holnap. Csak győzzétek kivárni.)

Szóval, ahogy Flaubert írta: „Nem szabad hozzányúlni a bálványokhoz. Kezünkön marad az aranyfesték.”

Mindenesetre, isten éltesse ezt a férfit az 57. születésnapján, és nemcsak azért, mert emlékeztet az apámra, hanem azért is, mert kijelölte a férfiak iránti vonzódásom lényegét: oké, hogy hosszú hajú, de még fontosabb, hogy képes legyen gyerekből sírni, mert az az igazán szeretni valóan érzékeny… sebaj, hogy tiszta csillogó lesz tőle a kezem.

Boldog születésnapot, Brad!

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Brad Pitt 1988-ban. Forrás: Getty Images/Michael Putland