A koronavírus rendesen átrajzol mindent körülöttünk, és ez alól a Forma–1 sem kivétel, bár az utolsó pillanatig húzták az első futam elhalasztását március 13-án, ennek ellenére senki ne gondolja, hogy felelőtlen döntést kívántak hozni ebben az ügyben, sokkal keményebb indokok húzódnak a háttérben. Az autós sportág legnívósabb, mondhatni, a csúcsot jelentő versenyében hatalmas pénzek forognak kockán. Több millió eurós szponzori szerződések, költséges fejlesztések, hatalmas, folyamatosan mozgásban lévő konstruktőri csapat speciális képesítésű mérnökökkel, mechanikusokkal, vezetőkkel és komoly kvalitású üzletemberekkel, nem utolsó sorban pedig a reflektorfényben úszó, és a legnagyobb nyomást átélő pilótákkal is, akikből az egész világon csupán húsz kerülhet be valamelyik istállóba egy szezonban. 

A tét tehát óriási, a költségvetés a csillagos eget súrolja, a kockázat pedig sokszor életekbe kerül. Szó szerint. 

Bár az autók folyamatos fejlesztésének köszönhetően és az évről évre meghozott biztonsági szabályozások miatt az utolsó haláleset 2014-ben történt a pályán (Jules Bianchi, a Marussia pilótája a Suzukai Japán Nagydíjon egy autót mentő gépbe csapódott), azért azt a mai napig nem lehet állítani, hogy a verseny nem kockázatos dolog. Az autók háromszáz felett száguldanak, és másodpercek, vagy sok esetben milliméterek választják el egymástól a világbajnokokat a dobogóról épp lecsúszóktól. Sokszor elég egy rosszul bemért fékezés, vagy egy nem kifejezetten előnyös mentális állapot, és máris sok ezer euró vágódik ki a kukába. A  világ legtehetségesebb mérnökei által fejlesztett autókat egy átlagos földi halandó nem is tudná vezetni, már csak azért sem, mert ezek a gépek a többnyire kistermetű, folyamatos edzésben lévő, szálkásított pilótákra vannak tervezve (ergo: szerintem én alig tudnék beleülni. De ha bele is ülnék, fogalmam sem lenne, mit kéne nyomogatni, be sem tudnám indítani…)

Forma–1-es pilóták 2015. július 26-án a Hungaroringen, miután bejelentették Bianchi halálát)

Tavaly volt szerencsém személyesen is jelen lenni a Magyar Futamon (ITT írtam róla). Soha olyan közel nem voltam még az addig csak tévében látott száguldó cirkuszhoz, de ha megint lesz lehetőségem rá, az sem jelenti azt, hogy ennél közelebb merészkedhetek. Aki rajong ezért a sportért, az legfeljebb csak ennyire, egy boxutcában tett látogatás, egy istállóban eltöltött, szigorúan szabályozott bámészkodás erejéig szagolhatja meg, milyen is légkör, ahol egyébként tilos fotózni a kocsi hátulját. (Ezen a napon elment mellettem Kimi Räikkönen, és majdnem összepisiltem magam, de ez most mindegy.)

A legtöbben csak annyit látnak az egészből, hogy évek óta a Ferrari és a Mercedes vívja a legnagyobb csatákat, a többi versenyző nevét megjegyezni is nehéz. Vannak itt pilóták a világ minden tájáról – olyan ez egy kicsit, mint egy boldog Benetton- reklám: mindenki színes, mindenki tökéletesnek tűnik.

Ha közelebb mész, úgy tűnik, hogy itt tényleg mindenki szép, okos, higgadt és pontos. Ebben a sportban a forrófejűségnek, a butaságnak és a türelmetlenségnek nincs helye, mert akkor sok millió dollár és pilóták repülnek ki az ablakon.

A Netflix 2018-as évadról forgatott dokusorozatában (Formula 1 – Drive to survive)  még ennél is jóval beljebb engednek bennünket, lelkes boxutcás bámészkodókat, egészen el a kulisszákig. A sorozat azoknak is érdekes lehet, akik eddig magasról tettek arra, hogyan alakul az idei év Forma–1-es világbajnoksága. Látjuk benne az aggódó anyukákat, akik összekulcsolt kézzel nézik, hogyan veszi be a fiuk 350-nel a kanyart cirka ötvenkét körön át. Az anyukákat, akik csak arra gondolnak, hogy épségben élje túl a futam végét. És az apukákat is, akik közül valaki már csak fentről nézi a gyerekét, akit nem is olyan régen még gokartozni vitt.

Ezek a fiúk egytől egyig megfertőződtek gyerekkorukban. Sokan hamarabb tudtak vezetni, mint járni. 

Maga a monacói Charles Leclerc meséli a dokumentumsorozatban, hogy négyévesen döntötte el, ő bizony pilóta lesz, amikor a tizennyolc évvel ezelőtti, Monacói Nagydíjon először látott a barátja erkélyéről Forma–1-es futamot. Leclerc keresztapja (aki a film forgatásakor húsz, ma huszonkét éves) volt a 2014-ben súlyos balesetet elszenvedő Jules Bianchi (egy évvel később halt meg a kórházban, de soha nem tért magához a baleset okozta fejsérülésből), és egyben mentora is, akit nagy reménységként tartottak számon, és a Ferrari pilótai pozícióját jósolták neki. Lecrec épp tavaly igazolt a Ferrarihoz, a második legfiatalabb versenyzője az olasz istállónak, mert köztudomású tény, hogy a tűzpiros istálló nem alkalmaz gyakran még újoncnak számítókat. Lecrec mesél arról, hogy a szék valójában Bianchié lenne, és mindent megtesz azért, hogy méltó legyen rá. (Tavaly a negyedik helyen végzett a világbajnokságon, hét polpozícióval és két futamgyőzelemmel, de egész biztos, hogy ez még csak a karrierje kezdete.)

Bár a legtöbben a vörös és az ezüst istállóra figyelnek, a Netflix sorozata a kisebb csapatokat, a pontverseny végén kullogókat (vicces ez a szóhasználat ebben az esetben) és a tesztpilótákat is megmutatja, illetve azokat az istállókat, ahol jóval alacsonyabb költségvetésből kell olyan autókat fejleszteni, amelyek megállják a helyüket a többiek mellett. A pilóták mentális állapotán múlik a legtöbb: aki zsinórban hibázik, az nem csak sok milliót veszít a csapatának, hanem szerződést sem kap jövőre. Sokak karrierje néhány futam alatt eldől, és ilyen terhelés alatt nehéz teljesíteni, itt tényleg csak a legkomolyabban felkészített pilóták maradhatnak bent – a világ mindössze húsz  legjobb autóversenyzője között. 

Amikor pedig azt látod, hogy egy újonc gyerekkori álma válik válóra azzal, hogy a legnagyobb idoljával versenyezhet, akkor kicsit azért becsillog a szemed, még akkor is, ha nem vagy F–1 rajongó.

(Fernando Alonso már veteránnak számított ebben a sportban, amikor 2018-ban az ifjú spanyol Carlos Sainz megelőzte egy-egy versenyen. Alonso azóta bejelentette visszavonulását az F1-ből.)

Másodpercek és milliméterek (Fotó: 2019. november 3. Austin, Texas)

A Forma–1 tehát nemcsak modellfeleségek, szuper jóképű srácok, nagyon sok lóvé és menő autók kirakata, hanem annál sokkal több. Egy életen át tartó szenvedély nem csupán azoknak, akik az autókban ülnek, vagy akik két és fél másodperc (!) alatt kicserélnek négy kereket (igen, jól olvasod, két és fél másodperc, annyi idő alatt a fülemhez sem ér oda a kezem, hogy megvakarjam, ha viszket), meg akik komoly gépeket fejlesztenek, annyira biztonságosakat, hogy ma már jóval kevesebb eséllyel halnak meg benne, hanem azoké is, akik a tévé előtt ülnek.

A rántott hús és fejes saláta szagú vasárnapok, a nyálcsorgatós alvások a kanapén, háttérben az ismerős zaj, a versenyautók ritmikus cikázása körbe-körbe. Ez semmihez sem hasonlítható. 

A Forma–1-es pilóták pedig igazi sztárok szerte a világon. Nem véletlen, hogy a legnagyobb érdeklődés és titkolózás övezi a mai napig Michael Schumacher, a valaha volt legnagyobb bajnok állapotát, aki 2013 decemberében szerencsétlen síbalesetet szenvedett, és azóta nem látta a nyilvánosság, nem is tudunk róla semmi biztosat. 

Bár az F1-futamokat is alaposan átrajzolja a korona, és az idei évad el is maradhat, abban biztos vagyok, hogy az autóversenyek iránti szenvedély nem múlik el soha. Éljen a hetvenéves verseny, a világ legrangosabb motorsport megmérettetése, a Formula–1!

Szentesi Éva

Források: ITT és ITT

A kiemelt kép Melbourne-ben készült, a 2020-as Ausztrál Nagydíjon, március 13-án, amelyet a járványügyi helyzet miatt az utolsó pillanatban mondtak le a szervezők. (Forrás: Getty Images)