„Már én magam is cenzúrázom magamat” – Interjú Máté Gáborral

–

Gyárfás Dorka/WMN: Kockázatos lehet elvállalni egy ilyen szerepet, mert ez azzal is jár, hogy most folyton nyilatkozhat a szexuális bántalmazásokról. Felmérte ezt, amikor igent mondott rá?

Máté Gábor: Őszintén szólva nem, pedig gondolhattam volna. De most, hogy már az x-edik interjút adom ezzel kapcsolatban, világos, hogy mindenki eziránt érdeklődik – és nem aziránt, hogy milyen volt karmesternek lenni. Pedig színészileg az is izgalmas feladat!

Gy. D.: Tudom, Kern Andrásnak is nagy vágya volt, többek között ezért forgatta a Sztracsatellát.

M. G.: Nekem is volt egy ilyen gyerekkori álmom. Játszottak akkoriban egy filmet a mozikban, aminek az volt a címe: A kis karmester. Olasz film volt, Roberto Benzinek hívták a főszereplő fiút, aki később valóban karmester lett. Már ötéves korától nagyzenekarokat vezényelt, és erről készült a film – de nem dokumentum-, hanem játékfilm volt. Anyám nagyon szerette a komolyzenét, nálunk otthon állandóan Beethoven szólt. Erre a filmre egyszerűen elcipelt, én pedig megéreztem azt, milyen nagy dolog, hogy ami ott megszólal, azt egy ilyen pici ember dirigálja.

Felébresztette bennem azt is, milyen, ha azokat az álmainkat, amik bennünk mocorognak, a művészeten keresztül tudjuk megvalósítani. Én is éreztem már akkor valami húzást, hogy valami ilyesmit szeretnék csinálni.

De sem anyámnak, sem nekem jutott eszembe, hogy zenét tanuljak.

Gy. D.: Szóval amikor elolvasta a Szép csendben forgatókönyvét, az első gondolata az volt: hurrá, karmestert lehet játszani?

M. G.: Abszolút. Nagyon egyszerű dolognak látszott, hogy emellett egy fiatal lánnyal vannak ilyen-olyan jelenetek. Nem éreztem, hogy ilyet még nem csináltam, hogy ebben lenne bármi, amire külön készülnöm kell – azon túl, hogy megtanulom a szöveget és megértem a szituációt. De ahhoz, hogy az ember elhitesse, hogy tőle függ, mi történik egy zenekarban, ahhoz már kellett készülni, bele kellett mélyedni azokba a zenei művekbe, amiket kvázi vezényeltem. Persze nem igaziból.

Spolierveszély! Aki meg szeretné nézni a filmet, itt ugorjon!

Gy. D.: Én kicsit hiányoltam a filmből, hogy a molesztálás folyamatát, mikéntjét jobban megmutassa, hogy lássuk, hogyan zajlik ez, és érezzük magunkat még kényelmetlenebbül.

M. G.: Most, hogy ennyit kell beszélnem róla, megpróbálok ennek gondolatban én is utánajárni. Amikor játszottam, csak annyit kellett tudnom, hogy ez az ember végül is csinált-e valamit, vagy sem. Hiszen a történetet egy kívülálló fiú szemszögéből ismerjük meg, mert ez a filmrendező saját élménye, ő ennyire látott bele. Csak feltételezett valamit, szerette is volna kideríteni, hogy igaz-e, de választ nem kapunk. Ahogy az életben sem mindig, mert van, hogy ezt valakire ráfogják, de az illető tagad. Vagy azt mondja, tessék feljelentést tenni a rendőrségen, és nyomozzák ki! Aztán a nyomozás elmarad vagy elhúzódik…  

Gy. D.: Ezeket az eseteket nem is mindig lehet bizonyítani.

M. G.: Ez a másik. Szóval igazából nem tudjuk, mi történt. Persze, ha én játszom egy ilyen szerepet, nekem színészként tudnom kell.

Gy. D.: Szerintem ebben az esetben nézőként is egyértelmű. Csak nem kellett önnek eljátszania.

M. G.: Volt egy jelenet, amit leforgattunk ugyan, de végül nem került bele a filmbe, abban kicsit több történt – volt egy kis fogdosódás, hogy úgy mondjam, meg egy csókszerűség, amit a lány kezdeményezett. Talán ezért is maradt ki a filmből – nem tudom pontosan. A kamera olyan szögből vett minket, hogy nem kellett igazából csókolóznunk, csak úgy csináltunk a fejünkkel… Iszonyú kínos volt. De persze még rettenetesebb lett volna, ha ténylegesen kell csókolózni.

Gy. D.: Van viszont egy másik jelenet, amiben a lány nem tudja eldönteni, hogy mitől szenved jobban: attól, hogy a tanár molesztálja őt, vagy azért, mert nem egyedül őt molesztálja, így még azt sem élheti meg, hogy kiválasztott.

M. G.: Igen, lehet, hogy ez a csókjelenet is azért maradt ki végül, mert úgy még nehezebb lett volna eldönteni, ki az áldozat. A végén még azt is mondhatták volna, hogy a tanár az!

Gy. D.: Ön szerint, ha a tanítvány kezdeményezi a csókot, akkor az nem bántalmazás?

M. G.: Dehogynem. Hiszen ő még gyerek. Sőt, azt feltételezem, hogy egy ilyen helyzet eleve nem jöhet létre. Az ember felnőttként már pontosan tudja, mi készül… Én csak azért sajnálom, hogy kimaradt az a jelenet, mert azt hiszem, ott játszottam a legjobban. Megjelent valami az arcomon, ami még engem is váratlanul ért. Ezt láttam, amikor visszanéztem. De így nyilván tisztább a dolog.

Spoilerveszély vége.

Már többször elmondtam, amikor erről a témáról kérdezgettek, hogy ez az egész szerintem intelligencia kérdése, mert kell, hogy legyen egy okosabb ebben a helyzetben. Márpedig az okosabb feltételezhetően a felnőtt.

Ha a diák mozdul rá a tanárra, a tanárban akkor is kell lennie egy féknek, hogy ezt nem lehet.

Gy. D.: Azért itt nem csak intelligenciáról van szó…

M. G.: Akkor miről?

Gy. D.: Vágyakról.

M. G.: Az intelligenciának kell megfékeznie a vágyakat. A vágyainkat nem tudjuk befolyásolni, azokkal csak szembesülni tudunk. De az intelligencia parancsolhatja azt a vágyainknak, hogy ezt most nem. Néha az ember olyan dühös, hogy úgy érzi, akár gyilkolni tudna. Mégsem öl!

Gy. D.: Csak ugye, egészen a közelmúltig ezeket a vágyakat nem feltétlenül kellett megfékezni, mert nem számítottak akkora bűnnek, mint manapság. Nyilván felvállalni sem lehetett, de suttyomban megélni azért igen. Úgy, hogy mindenki tudott róla, csak nem lehetett kimondani.

M. G.: Sőt, párkapcsolatok is születtek így. De ezt sem lehet ma már kimondani. 

Gy. D.: Jó, de azért azt ne mondja, hogy csak a film miatt kezdett ezen a témán gondolkodni. A Marton-ügy nem rengette meg annyira, hogy utána hónapokig ezen agyaljon?

M. G.: De.

Gy. D.: És nem gondolja, hogy annak az ügynek az egyik legszomorúbb (és legdühítőbb) aspektusa, hogy nem történt a nyomában semmi érdemleges? Nem alakult ki belőle párbeszéd, nem váltott ki szembesülést. Marton „elvitte a balhét” egy egész szakmán belül, és minden maradt a régiben. Most, hogy meghalt, már végképp nincs miről beszélni, így ezek a viszonyok és a rendszer nem lett felülvizsgálva.

M. G.: Igen, ez a szakmára nézve nagyon kellemetlen, de valójában egy komoly társadalmi problémáról van szó. És nagyon félreérthető, hogy az ismertség okán csak egyetlen művészeti ág jelent meg a bűn melegágyaként.

Gy. D.: Nyilván, de nem lehet mindig a nagy társadalomra mutogatni, az embernek előbb a saját környezetében kell rendet tartania.

M. G.: Ez igaz. 

Gy. D.: Ön miért nem csinált akkor valamit?

M. G.: Csináltam. De vezetőként az embernek ilyenkor a saját mikrokörnyezetében kell intézkednie. Mi, a Katonával azonnal közleményben álltunk ki az áldozatok mellett, és felállítottunk egy belső eljárásrendet arra az esetre, ha valaki úgy érzi, hogy zaklatás történt vele vagy mással a színházban.

Gy. D.: És önök, színházvezetők és egyetemi oktatók miért nem beszéltek róla többet a nyilvánosságban?

M. G.:

Mert ma a nyilvánosság elé lépni egy olyan gondolattal, ami nem illik bele az egyik vagy a másik oldal nézeteibe, azonnali megkövezéssel jár. Erről ma nem lehet árnyaltan beszélni.

Gy. D.: Pedig ahhoz, hogy az áldozatok elő tudjanak állni, olyan közeget kell teremteni, amiben van átláthatóság és bizalom.

M. G.: És az hogyan alakul ki? 

Gy. D.: Például úgy, hogy a színházvezetők megteremtik a feltételeit.

M. G.: Én igyekeztem színházvezetőként megteremteni a korábban említett szabályozással. A Színművészeti Egyetemen pedig bizottságok alakultak az ilyen ügyek kivizsgálására, de konkrét bejelentés még nem érkezett hozzájuk. Emellett az egyetem szerződtetett egy pszichológust, hogy ha bármi ilyesmi előfordul, hozzá lehessen fordulni.

Gy. D.: Tehát úgy gondolja, hogy ilyesmi nem fordul elő a Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

M. G.: Miért, maga tud róla?

Gy. D.: A helyzet annyival bonyolultabb, hogy még igazi egymásra találások is előfordulnak. És igen, vannak visszaélések is.

M. G.: De mindegyik indulhat ugyanúgy. Valahogy két vágy elindul egymás felé. Persze van olyan is, hogy csak az egyik vágy indul el, és azt hiszi, hogy a másikban is ott van.

Gy. D.: Szóval az a konklúzió, hogy nincs mit tenni?

M. G.: Nem, nem ez. Én színészként annyit tudok tenni, hogy eljátszom egy ilyen szerepet, ezáltal részt veszek egy párbeszédben, amitől elindulhat egy tisztázás. A dolgomat akkor nem végeztem volna el, ha ezt a szerepet azért nem vállalom, mert tanítok a Színművészeti Egyetemen és igazgatok egy színházat, tehát ettől majd rám vetül a bántalmazás árnya. De én nem futamodtam meg.

Viszont azt problémának élem meg, hogy nem lehet árnyaltan fogalmazni, ezért azóta én magam is cenzúrázom magam ebben a kérdésben, mert már nem tudom, mit mondhatok és mit nem, mi tesz jót és mi tesz rosszat. Nem nekem! Hanem az ügynek.

Gy. D.: A színházi munka során is cenzúrázzák már magukat?

M. G.: Felteszem, igen. Van egy olyan vetülete is az ügynek, hogy a demokratikus mozgalmak felerősödtek a színházban, ami alapvetően nem egy demokratikus hely. Sokszor előfordul, hogy a rendező az alkotói folyamatban, a jelenetek megoldatlansága vagy saját tehetetlensége miatt ideges lesz, és, mondjuk, elkezd az ügyelővel üvöltözni. Ez ma már azt jelenti, hogy nem veszi emberszámba. Régen ez azt jelentette, ami, hogy ez a hülye rendező már megint ideges.

Gy. D.: Baj, ha demokratizálódik a színház? És ha az üvöltés már nem annyira megengedett?

M. G.: Nem. De még én is azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok ilyen, aztán mostanában szembesültem azzal, hogy egyes helyzetekben üvöltöttem. Nem hányják a szememre, hanem egyszer csak kiderül, hogy vannak rendszeres kitöréseim. Egy régebbi osztályommal például minden nyáron készítünk egy előadást (az AlkalMáté Trupp sorozata a Jurányiban – a szerk.), és ők már tudják, hogy minden évben eljön egy pillanat, amikor leüvöltöm a fejüket. Joggal – teszem hozzá! Azt is tudják, hogy igazam van, ezért már csak röhögnek rajta. Aztán összeszedik magukat. A lényeg, hogy a helyén kezelik, és nem azt vonják le belőle, hogy meg akarom őket alázni, hanem hogy az alkotófolyamatban eljön egy pont, amikor ezt kell tennem. De ma ott tartunk, hogy egy spanyol színházigazgatót elmozdítottak a helyéről amiatt, hogy egy színésznő panaszt tett ellene, mert túl sokat kiabált.

Én színész is vagyok, úgyhogy tudom, hogy bizonyos érzékenységeket jobban megnyit, amikor az embert nehéz helyzetbe hozza a rendező. Vagy olyan helyzetbe hozza, ami fáj.

Emlékszem, amikor a főiskolán bezárkóztam a vécébe és zokogtam emiatt, de közben olyan boldogság fogott el, mint még soha, mert rájöttem, hogy bennem van az az érzékenység, ami a színészethez kell. Abból tudok dolgozni. Azóta is sokszor megtörtént, hogy üvöltöttek velem, és ma már tudom, hogy ez része az alkotófolyamatnak, és nekem szükségem van rá.

Gy. D.: De biztos, hogy minden színésznek szüksége van rá? Van, aki a bizalomtól tud jól dolgozni. 

M. G.: De hát ebben van bizalom! És a kollégák közti kapcsolatra nézve nincs következménye. Van erre egy nagyon jó példám. Kaposvári színész koromban megjelent a színházunkban egy fiú, aki nagyon tehetséges számítógépes szakember volt. Ez a nyolcvanas évek elején történt, amikor nagy karriert lehetett befutni programozóként, de neki az volt az álma, hogy színész legyen. Be is került a színházunkba, és kapott egy nagyon pici szerepet, volt vagy két mondata. De az a rendező, aki azt az előadást rendezte, egy nap iszonyatosan leüvöltötte a fejét, amitől ő úgy érezte, hogy akkor őt most ki fogják rúgni. Szünet következett a próbában, lementek a büfébe, a rendező pedig meglapogatta a hátát, és meghívta egy kávéra. Ő ott és akkor kezdte el megérteni, hogy ami a színpadon történik, az valaminek az érdekében van, és egyébként az égvilágon semmilyen következménye nincs. Aztán visszament a számítógépek világába. De aki ezt nem érti meg, az nem tud színész lenni, mert ezt a munkát az embernek magán is el kell végeznie.

Ha az ember próbál egy szerepet, akkor az a szerep átmegy rajta. Ezzel a filmmel kapcsolatban is az a dilemmám, hogy vajon az a lány, aki ezt a szerepet eljátszotta és valójában nem színész, vele mi történik utána.

Szerencsére ebben nekem kisebb a felelősségem, mint a rendezőnek, de ez baromi nagy felelősség. Mert ha az ember Hamletet próbál, akkor át kell tudnia élni, milyen, ha megölik az apját, aki minden éjjel megjelenik neki – hogy az álmában vagy szellemként, az most teljesen mindegy –, és az anyja mellé másvalaki fekszik be az ágyba. Mert mit csinál a színész? A saját életét próbálja rávetíteni, kénytelen azt gondolni, hogy ez az ő anyja, és az ő apja meg nagybátyja. Ha ezt egy színész nem gondolja el, akkor érvénytelen lesz az alakítása. Csak akkor dolgozik jól a próbákon, ha idáig eljut – ehhez pedig sokszor a rendező segíti hozzá. Hogy hogyan, az már módszer kérdése. Van, aki bölcsességgel, odafigyeléssel hozza ki a színészből, és van olyan is, aki odamegy és megrázza.

Gy. D.: Látta a Whiplash című filmet? Abban is egy olyan zenetanár jelenik meg, aki minden eszközt megenged magának az eredmény érdekében.

M. G.: Láttam, és akkoriban sokat gondolkodtam ezen. Van, amikor ennek a módszernek van haszna, de én személyesen nem szeretem látni, amikor valaki tönkremegy. Van egy határ, amit látnia kell a tanárnak. De sajnos előfordul, hogy egy tanár elkapatja magát attól, hogy a módszerével valakinél komoly eredményt sikerült elérni, és ettől úgy gondolja, hogy akkor többször kellene csinálnia. Az is előfordul, hogy a tanítvány is hálás a sikerért, amit együtt elértek. Például, ha hosszú szenvedés után valakinek a karrierje elindul, vagy díjat kap, vagy egy jelentős állomáshoz érkezik a pályáján, akkor furcsamód utána hálás szívvel gondol arra, aki a szenvedést okozta.

De minden ember, minden diák más, és a pedagógusnak tudnia kell eszerint differenciálni.

Gy. D.: Tavaly a Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon vetítettek egy dokumentumfilmet egy orosz ritmikusgimnasztika-versenyzőről, akit a végletekig bántalmaztak az edzői, egy utolsó senkinek érezte magát, akibe napjába százszor bele lehet rúgni, és a film végén derült ki, hogy ő lett az olimpiai bajnok. Én nem hiszem, hogy az eredmény mindig semmissé teszi az eszközöket, amik odáig vezettek.

M. G.: Én ilyenben biztos nem tudnék részt venni, ehhez túlzottan empatikus vagyok. De sok olyannal találkoztam, aki utólag azt mondta: megérte. Ha pedig sportolóról van szó, akkor még az egészsége is rámehet. A mi házunkban is lakott egy válogatott kosaras, akit tíz évig nem láttam, és amikor újra találkoztunk a lift előtt, már csak mankóval tudott járni. Azt mondta, ha tudta volna, hogy ide vezet az élsport, sosem csinálta volna.

Gy. D.: Azért a színházra is rámehet az ember élete… Meg bármilyen megszállottságra.

M. G.: Ez igazából döntés kérdése.

Nincs olyan, aki nem megy rá a színházra. Valamilyen módon mindenki sérül, aki ezt csinálja.

Ezt az ember egyszer csak megérti, megérzi, és akkor eldöntheti, hogy csinálja-e tovább, vagy sem.

Gy. D.: Addigra általában kiszállni sem könnyű.

M. G.: Nem, mert ez egy mákony is, nehéz tőle szabadulni.

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka/WMN