Molnár Ferenc Delila című színművének bemutatóját az utolsó pillanatban letiltották a Molnár-örökösök 

A szerzői jogok örökítéséről szóló jogszabályok adta lehetőséggel élve, nem járultak hozzá, hogy a hatvannyolc éve halott író munkáját a társulat bemutassa. Az ok: nem értenek egyet a rendező, Mohácsi János és testvére, Mohácsi István által átdolgozott darab elképzeléseivel, konkrétabban: elfogadhatatlannak tartják, hogy nem csak az eredeti, a Molnár által papírra vetett sorok hangoznak el a színpadon.

A sztorinak rengeteg nagyon érdekes és tanulságos vonatkozása van. Kezdjük azzal a talán blaszfémiának tetsző gondolattal, hogy a Mohácsi testvérpár, János és István – a mai magyar színház kimagaslóan tehetséges szerzői – minimum (!) Molnár Ferenchez méltó tehetséggel és színpadi tudással büszkélkedhet. Igen, ők ketten, így együtt. Mindenki, aki követi a hazai színjátszást, tisztában van vele, mennyit köszönhet nekik a kultúra és a magyar színház.

Mohácsiék többnyire „saját anyagból” dolgoznak

Elképesztő szövegírói, dramaturgiai parádé majdnem minden bemutatójuk, mert gátlások nélkül formálják, alakítják, igazítják a mai valósághoz, színpadi szokásokhoz, színészi stílushoz minden szövegüket. Útjukat legendás, színháztörténetivé vált bemutatók kísérik. Az előadásaik improvizációkra is épülő, sok szólamra komponált, organikus játékok. Szinte folyamatosan alakulnak a darabjaik a próbák alatt, néha a bemutató előtt (vagy után) sincs még készen. Mohácsi stílusa fogalom. És ez a stílus minden előadásában, még a kevésbé sikeresekben is átjön. 

Akkor is, amikor klasszikus szerzők klasszikus darabjaihoz nyúlnak a testvérével. Aki látta a tavalyi évadban a szombathelyi A revizort, tanúsíthatja: olyan hamisítatlan, igazi Gogol szabadult el egy pazar revüben, hogy akármelyik orosz klasszikus megnyalta volna a tíz ujját utána – és közben az eredeti Gogol-darabból talán egyetlen mondat sem maradt benne. De úgynevezett klasszikus, jól megcsinált magyar színdarabbal is simán megoldják a feladatot:

Az Illatszertár című, népszerű László Miklós-darab úgy simult a kezük alá, hogy kritikus szem se talált volna semmi kivetnivalót a békebeli bohózatban

Éppen csak egy teljes, „fetrengve röhögős” felvonásvéget írtak bele úgy, mintha az eredetit látnánk. És hát a végét is kicsit megváltoztatták, tökéletesen felmondva a színdarabírás stílusleckéjét.

A legnagyobb magyar színpadi szerzővel, Molnár Ferenccel sem először találkozott a rendező. A Játék a kastélybant Kaposváron és legutóbb Miskolcon is megrendezte. Természetesen „mohácsisan”. Hozzá mert nyúlni, pedig ha van színdarab a magyar irodalomban, amit a tökéletesen megalkotott, minden poénjában és megoldásában „patent” műként szokás emlegetni, az épp ez. És mégis: Mohácsiék a molnári dramaturgiát és stílust is kicsit megbolondították, kiforgatták, hogy egy legalább annyira hiteles alkotás jöjjön létre, mi több: még azt a kis „igazi drámát” is bele tudták vinni, ami Molnárnál nem biztos, hogy benne van…

És itt jön a lényeg, ami túlmutat az aktuális történeten. A kérdés, amire – ezek szerint – a Molnár-örökösök a maguk részéről a „nem” választ tartják megfelelőnek (legalábbis ebben az esetben). Hozzányúlhat-e bárki egy megírt és kiadott szöveghez a szerző (vagy a szerzői jog tulajdonosának) előzetes engedélye nélkül?

Kié az elkészült mű, amikor kikerül a szerző keze közül? És mit kezdhet vele a maga területén legalább annyira autentikus másik mesterember, a rendező? Vagy a színész. Vagy a filmes.

Márpedig a helyes válasz szerintem a következő: miért ne nyúlhatna hozzá? A színház (ahogy a film, az opera vagy bármilyen előadóművészet) nem lexikon. És nem termékkatalógus. Nem az a dolga, hogy egyszer befejezett műveket, mint kirakatban egy árucikket, mutogasson és reklámozzon. Hogy konzerváljon.

A Móricz Zsigmond Színház társulata - Forrás: Móricz Zsigmond Színház

A színház maga is ÉLŐ művészet, és csak akkor él, ha nem pusztán megjelenít és illusztrál, de értelmez, olykor átértelmez

A színházi rendező a maga területén egyenrangú partnere az írónak. (Most nem a tehetség minőségéről, hanem az alkotói szerepről beszélünk.) Csak akkor kezd el dolgozni egy darabbal, ha van hozzá köze, és ezt meg akarja mutatni. Ha ehhez bele kell nyúlnia az egyszer (de csak egyszer) már úgymond befejezett színdarabba – belenyúl.

Shakespeare nem attól örök és felülmúlhatatlan, mert a drámái „megmondják a tutit” és egyszer s mindenkorra megválaszolnak nagy kérdéseket. Ellenkezőleg: attól, hogy kérdéseket vetnek fel.

Hogy minden korban, minden egyes új előadásban, minden színésznek, rendezőnek, nézőnek mást és/vagy újat mondanak. Titkokat hordoznak, amiket igyekszünk megfejteni.

Molnár Ferenc nem Shakespeare, az ő csillogóan okos, majdnem hibátlan dramaturgiával megírt darabjai nem ostromolják a mélységeket. Igazi színészi parádé, hálás ziccer majdnem mindegyik műve, a közönség nem véletlenül rajong érte száz éve. De ez nem azt jelenti, hogy értő, autentikus rendező és dramaturg ne próbálhatná meg akár nyelvileg fazonírozni, maibbá tenni, farigcsálni, közelebb hozni a mai közönséghez, és így tovább. Legfeljebb nem sikerül neki. És a néző, ha megnézte, azt mondja: az eredeti jobb volt. De aki szerint eleve semmilyen módon nem szabad változtatni egy színdarabon, az sajnos nem a szerzői örökség gondos ápolásáról tesz tanúbizonyságot, hanem arról, hogy pont a színházról nem tud semmit. Mert az ő számára a megírt színmű egy kirakati műalkotás, semmi több.

Természetesen nem vitatom, hogy a szerzői jog intézménye nagyon fontos és jó. Aki szellemi értéket hoz létre, megérdemli, hogy ez az érték védve legyen (például a plágiumtól).

A szerzői örökösök pedig igényt tarthatnak anyagi értelemben is a szerző alkotásai után járó juttatásra – de az a törvény, ami lehetővé teszi, hogy egy író utódai dönthessenek bármiről a tőlük szellemi értelemben független alkotás tartalmával és értelmezésével kapcsolatban, véleményem szerint nem jó. Tudom, hogy például egy boltos örökül hagyhatja az üzletét az utódaira, és ez rendben van – de a szellemi termék (sajnos vagy sem) más. Azzal annak is lehessen rendelkeznie, aki sokkal többet tud hozzátenni esetleg, mint egy „pusztán” vérrokon…

Zárszónak egy kisebb csattanó: a Játék a kastélyban következő hazai bemutatója Székesfehérváron lesz Szikora János rendezésében. Aki a legismertebb és legjobb magyar drámák egyikét a Mohácsi testvérek átiratában viszi színre. Mert elmondása szerint legalább annyira jó és autentikus, mint az eredeti. És ezek szerint ezt ennél a műnél az örökösök sem vitatták…

A színház végül úgyis győz – ezt Molnár Ferencnél senki sem tudta jobban. Részemről egy utólagos vastapsot megszavazok a be nem mutatott nyíregyházi Delila minden alkotójának.

 Somos Ákos

Kiemelt képünk illusztráció