A politikusfeleség, a könyvelő és a titkárnő – három fontos nő a Watergate-botrányban

–

Szavahihetetlennek állították be a kritikus politikusfeleséget

Richard Nixon, az USA 37. elnöke egyenesen jobbkeze, John Mitchell feleségét okolja az egész botrányért: „Ha Martha Mitchell nem lett volna, akkor a Watergate sem”. Mitchell menedzselte a republikánus Nixon 1968-as sikeres elnökválasztási kampányát, az elnök első hivatalba lépése után pedig legfőbb ügyésznek nevezték ki. Erről a posztról azért mondott le később, hogy az elnök Újraválasztási Hivatalát vezesse 1972-ben. Ezekben az időkben felesége meglehetősen nagy népszerűségre tett szert azzal, hogy bensőséges kapcsolatot ápolt filmsztárokkal és újságírókkal.

Állítólag az volt a hobbija, hogy a nap bármely szakaszában képes volt hívogatni sajtókapcsolatait azért, hogy a legfrissebb politikai fejleményeket véleményezze.

Amikor 1972. június 17-ére virradóra öt férfit tartóztattak le betörésért a Demokrata Pártnak a washingtoni Watergate-épületben található választási irodájában, Martha a férjével együtt éppen Kaliforniában volt. Mitchell aggódott, hogy felesége miként reagál a hírre, főleg azért, mert az egyik betörő, James McCord korábban Martha testőreként szolgált, nem mellesleg a CIA tagja volt, és kapcsolatban állt az elnök Újraválasztási Bizottságával is.

Mitchell egy FBI-ügynököt bízott meg azzal, hogy Marthát távolt tartsa az újságoktól és a telefontól is. De az asszonyt nem lehetett egykönnyen megfékezni, hamar kiderítette, mi történt, és pontosan tudta, milyen hazugságokat nyilatkozott a férje – valamint biztosra vette azt is, hogy az elnöknek köze van a betöréshez.

Amikor Martha egy ismerős riportert próbált hívni, leállították, és bár nem tudható, hogy pontosan mi történt, az asszony szerint négy napig fogva tartották egy hotelben, bántalmazták, és egy pszichiáter erőszakkal benyugtatózta.

A Watergate-betörés mögött a demokraták kezdettől a republikánusok politikai kémkedését sejtették, akik csak egy piti bűnügyként emlegették az esetet. Az egyik első ember, aki a Fehér Ház érintettségét hangoztatta, Martha Mitchell volt, aki nem értette, a férje miért áll ki Nixon mellett, később el is váltak.

A betörés utáni időszakban az elnök és az emberei mindent elkövettek, hogy a sajtóban iszákos, hisztérikus, szavahihetetlen nőnek állítsák be, pedig később minden állítása valósnak bizonyult.

Azt a jelenséget, amikor valakit téveszmésnek tüntetnek fel, pedig igazat mond, az amerikai pszichológiai szakirodalom „Martha Mitchell-effektusnak” nevezi.

Egy könyvelő többet segített, mint a legtöbbet hivatkozott névtelen informátor

A Watergate-betörés után Nixon minden erejével igyekezett az ügyben folytatott FBI-nyomozást gátolni, így 1973 januárjában még csak a betörőknek kellett felelniük tetteikért a bíróság előtt. Az év során a Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein tényfeltáró cikkeiből körvonalazódott, hogy az ügy szálai a legmagasabb körökig, a Fehér Ház tisztviselőihez vezetnek.

A két riporter oknyomozásában igazi áttörést az hozott, hogy kapcsolatba léptek Judith Hoback Millerrel, aki 1972-ben Nixon Újraválasztási Hivatalának könyvelőjeként dolgozott.

Az ügyben szinte senki sem mert nyilatkozni, így a fiatal özvegy (aki első férjét szívrohamban vesztette el) lépése nagy bátorságra vall, saját bevallása szerint „nagyon ideges volt és félt”. A Watergate-ügy 40. évfordulóján a legendássá vált újságírópáros kijelentette, hogy a botrány leleplezésében Judith fontosabb informátornak tekinthető, mint a legtöbbet emlegetett „Mélytorok”, aki – mint sokkal később kiderült – Mark Felt volt, az FBI egykori helyettes vezetője. Feltet nem nevezték ki igazgatóvá, amikor a Szövetségi Nyomozóiroda igazgatója meghalt, ezért eléggé kétséges, hogy sértettségből vagy éppen felelősségérzetből adott át információkat Bernsteinéknek. „Voltak szakaszok, amikor [Felt] valóban segített nekünk, de a Watergate felderítésének valódi fordulópontja az volt, amikor Carl megtalálta a könyvelőt” – mondta Woodward a CBS riporterének.

Az elnök emberei című filmben (amely Bernstein és Woodward könyve nyomán készült) láthatjuk, hogy Judith tippjei alapján követhették a piszkos pénz útját, jutottak el a kampány során elkövetett csalásokhoz, jöttek rá az összefüggésekre. „A Watergate-ügy ma már tulajdonképpen a modern tényfeltáró újságírás alappéldájává, hovatovább mítoszává lépett elő” – írja Tóth Szabolcs Töhötöm az Első leütés című könyvében.

A Watergate-ügy azért vízválasztó az újságírás történetében, mert innentől kezdve vált elfogadottá, sőt divatossá a névtelen forrás idézése a cikkekben.

1973-ban a média rengeteget foglalkozott a botránnyal, nem kevés problémát okozva Nixonnak. Az év tavaszán megalakuló kongresszusi vizsgálóbizottság már az elnök embereit vizsgálta. A bizalmas tanácsadók nemsokára lemondtak, és maga az elnök vált a nyomozás legfőbb célpontjává.

A végletekig lojális titkárnő sem mentette meg Nixont

A bizottság tudomására jutott, hogy az Ovális Irodában zajló összes beszélgetésről titkos felvételeket készítettek, ezeket azonnal be is kérték.

Természetesen Nixon minden lehetséges eszközzel próbálta visszatartani a magnószalagok átadását, de legnagyobb igyekezete ellenére a bizottság megszerezte azokat. Viszont a betörés után három nappal készült hangfelvételből tizennyolc és fél perc hiányzott.

A szalagon egy olyan beszélgetés volt, amelyet Nixon fő tanácsadójával, valamint később kabinetfőnökével folytatott. A felvétel kapcsán lépett a nyilvánosság elé, és szerzett kétes hírnevet

Nixon személyi titkárnője, Rose Mary Woods, aki azt vallotta, ő törölte le véletlenül a szalagot, mialatt Nixon parancsára gépiratot készített róla.

Az ír származású, vörös hajú Rose Mary már akkor Nixon titkárnőjeként dolgozott, amikor még szenátor volt. A kiváló gépíró nemcsak a precizitása, hanem kiváló politikai ítélőképessége és emberismerete miatt is Nixon stabil háttere lett, ő irányította az irodáját. Woods nagyon közel állt az elnök családjához is, az „ötödik Nixonként” emlegették.

A korszak egyik legemlékezetesebb fényképén éppen ő látható, ahogy a bíróságon megpróbálja rekonstruálni azt az eseménysort, amelyet tanúvallomásában elmondott.

Az elemzők és a tudósok megállapították, hogy nem egyszerre, hanem több ütemben törölték a felvételt, és azt is, hogy minimum akrobatának kellett volna lennie ahhoz, hogy az események úgy történjenek, ahogyan vallotta.

De Rose Mary élete végéig kitartott vallomása mellett, a végletekig lojális volt.

Richard Nixonnak azonban még ez sem segített abban, hogy megtarthassa hivatalát.

Lemondás és felmentés

1974-ben Richard Nixon politikai hatalma meggyengült, a szenátus támogatását elveszítette, végül augusztus 8-án este egy televíziós nyilatkozatban bejelentette, hogy másnap délben lemond.

Nixon a távozása után is tagadta az ellene felhozott vádakat, és mártírnak állította be magát, aki a közjó és köznyugalom érdekében cselekszik. Utóda az alelnök, Gerald Ford lett, aki szeptember 8-án, éppen negyvenöt évvel ezelőtt felmentette Nixont minden vád alól.

A Watergate-ügy hatalmas csalódást okozott az amerikai választópolgároknak, és rombolta az ország későbbi vezetőinek presztízsét is. „A törvényesség határát súroló módszerei után »Tricky Dicky« gúnynévvel illetett Nixon elnökségét leginkább a sötét ügyek és a történelmi jelentőségű eredmények éles kontrasztjával jellemezhetjük” – foglalta össze az elnök munkásságát Tarján M. Tamás.

Nixon politikai sikerei között említhetjük, hogy a Holdra szállással befejezte az Apollo-programot, hogy az Egyesült Államok felvette a kapcsolatot a kommunista Kínával, javította viszonyát a Szovjetunióval és a közel-keleti arab államokkal, valamint 1973-ban lezárta az ország részvételét a vietnami háborúban – bár a konfliktus csak két évvel később ért véget.

A Watergate-ügy egyszerű betörésből lett az amerikai történelem egyik legnagyobb politikai botránya. Azért is keltett ekkora felháborodást, mert az emberek hittek abban, hogy vezetőik tisztességes eszközökkel, minden törvényt betartva gyakorolják a hatalmukat.

Mára már naivitásnak tűnik ez a felfogás. Sajnos.

Szőts-Rajkó Kinga

Forrás és további információ ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT.