„Örökké tartó szomorúság” – Van Gogh rejtélyes balesetei és halála

–

A fegyver, amely megsebesítette van Goghot, egy Auvers-sur-Oise környéki búzamezőn hevert évtizedeken át, csak 1965-ben találta meg egy gazda.

A golyó mélyre ment, nem sikerült kivenni a sebből, így aztán hiába tudott a festő hazavánszorogni a fogadóba, ahol lakott, harminc órával később meghalt. A hírhedt revolver, miután kifordult a földből, a búzamezőt birtokló család tulajdonában maradt, 2016-ban kiállították az amszterdami Van Gogh Múzeumban, most pedig a magát megnevezni nem kívánó gyűjtőhöz került. Persze senki nem lehet benne egészen biztos, hogy ez a fegyver oltotta ki a festő életét, de azért megkockáztatják a szakértők, hogy „erősen valószínű”.

Lehet, hogy megölték?

Bár a monográfiák többsége egyértelműen öngyilkosságáról beszél, amely logikus következménye volt egy zaklatott életnek, a súlyos depressziónak és a betegségeknek, 2014-ben publikáltak egy alternatív elméletet, miszerint valójában egy tinédzserbanda oltotta ki van Gogh életét. A két amerikai életrajzíró, Steven Naifeh és Gregory White Smith azt állítja, egy eltévedt golyó miatt halt meg a festő, aki, mivel ismerte a srácokat, magára vállalta a lövést, hogy védje őket a felelősségrevonástól.

De hogy került a Párizstól harminc kilométerre található Auvers-sur-Oise-i búzamezőre Van Gogh?

Nos, a városkát imádták a művészek, sok festőt megihlettek a macskaköves sikátorok, az ósdi kőházak, a virágtenger, a kastély meg a határban a búzatáblák, amelyekről ma már mindenkinek Vincent van Gogh ugrik be.

A holland festő 37 évesen érkezett ide, két hónappal a halála előtt, barátja, Camille Pissarro festő javaslatára. A választás termékeny ötlet volt, Van Gogh pár hét alatt nyolcvan képet festett, és sokat rajzolt.

Igaz, nemcsak a táj ihlette a sok festményt, hanem a szomorúság is, amely állandó társa volt, és amely ellen terápiaként vetette be a munkát.

A falubeli fogadóban lakott, onnan kirándulgatott a búzamezőre, amelyet olyannyira szeretett festeni. Itt történt aztán a tragédia.

Hogy véletlen baleset volt-e vagy öngyilkosság: valószínűleg sosem dönthető el egyértelműen. De van Gogh-gal kapcsolatban nem ez az egyetlen misztérium.

Lázas elméje, betegségei, hallucinációi, végletesen szenvedélyes, melankóliára hajló természete sorsát is uralta, nem csak festői látásmódját.  

Gauguin és a levágott fül

Két évvel a rejtélyes haláleset előtt van Gogh Arles-ban időzött.

Meggyőzte Paul Gauguint, akit műkereskedő bátyja, Theo révén ismert meg még Párizsban, hogy látogassa meg. Az volt a terve, hogy művésztelepet alapít, amelynek a vezetője Gauguin lesz. A francia festő állítólag nehezen adta be a derekát, voltak fenntartásai ugyanis Van Gogh-gal kapcsolatban, de végül rászánta magát az utazásra, és 1888 októberében befutott Arles-ba.

Holland cimborája nagyon várta, szobát csinosítgatott számára a híres sárga házban, amelyet a bátyja által folyósított apanázsból bérelt – életében, úgy tartják, mindössze egyetlen képet tudott eladni, így állandóan testvére támogatására szorult – nagy álmai voltak kettejükkel kapcsolatban.

Eleinte ment is a közös munka, rengeteget festettek, ekkor készültek Van Gogh legismertebb művei: például a Gauguin karosszéke, a Napraforgók, a Vincent háza Arles-ban vagy a Virágzó fák. Sokat beszélgettek, ittak, mulattak, de aztán egyre feszültebb lett a viszony a két nehéz természetű, öntörvényű férfi közt, és amikor egy balhé alkalmával Gauguin közölte, hogy vége, távozik, Van Gogh borotvával rátámadt. Gauguin elmenekült, Van Gogh pedig hazament, és a borotvával levágta a bal fülét, majd becsomagolta és elvitte a kisváros bordélyházába, ahol egy Rachel művésznevű kurtizánnak adta át megőrzésre. (Más feltevések szerint a fület Gauguin vágta le verekedés közben.)

Gauguin másnap visszamenekült Párizsba, sosem találkoztak többé, van Gogh pedig hiába épült fel a seblázból, idegei végképp felmondták a szolgálatot, nem tudott aludni, hallucinált. A helybeliek őrültnek tartották, a gyermekek kövekkel dobálták, gúnyolták, a szomszédok pedig kérelmezték, hogy zárják az őrültek házába.

Egy évvel a halála előtt a festő bevonult pár hétre a saint-remy-i szanatóriumba, és bár sok rohamot élt át, olykor nem is volt magánál, mégis rengeteget dolgozott, például híres önarcképein, amelyekről süt, mennyire összetört.

A szanatóriumból költözött aztán Arles-ba, élete utolsó menedékhelyére. Hangulatát, szorongását, végtelen magányát, amely gyerekkora óta alapélménye volt, annak ellenére, hogy nagycsaládban nevelkedett, jól tükrözi a Hollók a gabonaföld felett című kép, utolsó alkotásai egyike.

Agóniájában Theó volt mellette, a testvér, az egyetlen ember a világon, aki töretlenül hitt benne.

Van Gogh 1890. július 29-én halt meg. „A szomorúság örökké tart” – állítólag ezek voltak az utolsó szavai.

Mi volt valójában a baja?

Ezt sem tudjuk pontosan, kutatók, pszichológusok és művészettörténészek vitatkoznak róla a mai napig. Legalább harmincféle ötlet merült fel, például skizofrénia, szifilisz okozta paralízis, agykárosodással járó porfíria, bipoláris zavar, festékmérgezés, epilepszia. Az erősen valószínű, hogy állapotán nem segített az éhezés, az álmatlanság és az abszint sem. Látásproblémái is voltak, erről leveleiben panaszkodott, képein a testeknek fényudvara van, amelyből egyesek migrénre, mások zöldhályogra következtetnek. Ha utóbbi diagnózis igaz, akkor az azt jelenti, hogy van Gogh idővel megvakult volna – el lehet képzelni, milyen hír ez egy festőnek. Talán ezért vetett véget életének? Nem tudjuk biztosan.

Mindenesetre az öcs, Theo, Vincent, van Gogh halála után mániákusan rettegni kezdett attól, hogy ő maga is végzetes betegségben szenved. Egészen becsavarodott, megpróbálta megölni feleségét és kisfiát, ezután idegklinikára szállították. Mindössze fél évvel élte túl imádott bátyját.

Halála után befutott

Habár a kortársak nem ismerték el nagy művésznek, és műveinek egy része épp ezért nem maradt fent (de körülbelül 850 festmény és ugyanennyi rajz igen), ma már szokás korát megelőző festőapostolnak titulálni van Goghot, és dollármilliókat érnek az alkotásai, amelyek életében nem kellettek senkinek, az egyetlen A vörös szőlőhegy kivételével, amelyet 400 frankért vett meg valaki.

Csak 1905-ben, tizenöt évvel a halála után nyílt meg az első kiállítása, az is Németországban. Aztán idővel a festő, akit életében kővel dobáltak, a festészet sztárja lett, iskolapélda, halhatatlan és örök. Mint a szomorúság.

Kurucz Adrienn

Forrás:

ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Vincent van Gogh: Önarckép (1887) – Forrás: Getty Images/ VCG Wilson/Corbis