–

Érzelmi hullámvasút

Sajnos nagyon sok az olyan kapcsolat, amiben az alapstabilitás hiányzik, ami folyamatosan hullámzik, amelyben a résztvevők hol szeretik, hol gyűlölik egymást. Nem egyszerű konfliktusaik és nézeteltéréseik vannak, sokkal inkább a háború és béke váltakozása jellemzi a működést. Gyakran ez az erős hullámzás nem a veszekedésekben mutatkozik meg, hanem másképp. Amikor nem értelmezhető a kapcsolat, mert a hullámzások során egyszer úgy tűnik, hogy szinte a világ legszorosabb kötődéséről van szó, majd érthetetlen okokból kicsivel később olyan, mintha ugyanannak a két embernek szinte semmi köze nem lenne egymáshoz.

Egyszer olyan, mintha a legjobb barátok lennének, majd mintha távoli ismerősök. Anélkül, hogy ennek okát bármelyikük is ismerné.

Amikor előhúzzák az embert, mint egy fiókot, ha szükség van rá – majd be is tolják, amikor épp úgy tartja kedvük. Az egyik ember egyszer végtelenül kedves és szinte rajong a másikért, majd a legváratlanabb helyzetekben, látszólag minden külső ok nélkül ellenségessé és támadóvá válik. Vagy egyszer állandóan a másikkal akar lenni, majd hetekig felé se néz, nem is hívja. Ezekben a hullámzásokban nem igazán vannak fokozatok, átmenetek, sokkal inkább csak a két véglet közti ugrálás. Ha szerelmi kapcsolatról van szó, egyszer úgy tűnik, mintha végtelenül szerelmes lenne a másikba, szinte eggyé akar olvadni vele, majd utána hűvös lesz és távolságtartó, mintha közük sem lenne egymáshoz. 

Nehezen érthető viszonyok

Nem kevés kapcsolatra jellemző ez a végletek közti hullámzás, ami egy ideig tűnhet akár izgalmasnak és érdekesnek is, hosszú távon viszont eléggé rombolja a lelket. A kívülállók közül sokan értetlenül figyelik, hogy mi tartja össze ezeket a kapcsolatokat évekig vagy akár évtizedekig. Mert kívülről úgy látszik, hogy ki kéne lépni a kapcsolatból, hiszen követhetetlen ez a hullámzás, és egy folyamatos szorongató, idegőrlő állapot jellemzi. Könnyen gondolják azt, hogy ők bizony sosem maradnának sokáig, ők már rég kiléptek volna. Csakhogy ezt mondani sokkal könnyebb, mint megtenni. 

Hintaeffektus

Az ilyen jellegű kapcsolatok úgy működnek, mint egy hinta: egyszer közel húznak, egyszer ellöknek. Eleinte még elég sokat áll egy helyben a hinta, majd elkezdődik a hintáztatás. Ritkán. Még több a nyugalmi helyzet, de váratlanul, kiszámíthatatlanul egyszer csak ellöknek. Majd visszahúznak. Aztán elég sok idő eltelik a következő alkalomig. Ebben a nyugalomban szinte el is felejtjük azt a kis kilengést. Minden megy tovább, a nyugalmi szakaszban már kezdjük egész biztonságban érezni magunkat. Egészen a következő támadásig vagy a következő távolságtartó időszakig. Aztán újra teljes lesz a káosz, ismét fogalmunk sincs, mi történik, mitől borult megint minden.

Ilyenkor próbálunk kutakodni az emlékeinkben: mondtunk-e, tettünk-e valamit, amit nem kellett volna? Biztosan van valami magyarázat az újabb káoszra. És persze mivel nagyon akarunk, találunk is valamit, amire majd legközelebb megpróbálunk jobban figyelni, és akkor már biztos, hogy elkerülhetjük a következő támadást. Mivel egy darabig úgy tűnik, hogy ez a törekvésünk meghozza a várt eredményt, ez jó érzéssel tölt el bennünket, és megerősíti azt a hitet, hogy voltaképpen rajtunk múlik, a mi felelősségünk a kapcsolat működése.

Csakhogy legközelebb ismét egy váratlan pillanatban romlik el minden, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket. A hinta ellökése, a fiók betolása, az elhidegülés, a támadás egyre gyakoribb és egyre intenzívebb.

Míg a kapcsolat elején lényegesen több a békés időszak, a hullámvölgyek pedig ritkák és egészen enyhék, ahogy haladunk előre, úgy válnak erősebbé és gyakoribbá, mint a szülési fájások. Egyre rövidebbek a szünetek.

A szédülés, a lebegés, a bizonytalanság már teljesen mindennapi élménnyé válik. Minél régebb óta nem érintett a lábunk talajt, annál nehezebb tisztán látni a helyzetet, és annál ijesztőbb kiszállni a hintából. A lehetőségek egyre szűkülnek.

Mit tehetünk?

Vagy elfogadjuk, hogy erre a kapcsolatra egyre kevesebb befolyásunk van, és tőlünk függetlenül váltogatják egymást a hullámvölgyek, a kedvesség és az érthetetlen indulat, vagy próbálunk mindig összefüggést keresni a viselkedésünk és a támadások közt, és próbálunk mindig magunkban találni valami hibát, ami magyarázatot adhat az újabb hullámvölgyre. Az utóbbi esetben állandó önhibáztatással, a szüntelen tökéletességre való törekvéssel kergethetjük azt az illúziót, hogy valamelyest azért irányíthatjuk a kapcsolatot. Sokszor könnyebb ezt az utat választani, mert, ha ezt az illúziót elengedjük, azzal elveszítjük minden biztonságérzetünket.

Mivel az embernek a legalapvetőbb szükséglete, hogy biztonságban érezze magát, időnként elég nagy árat képes fizetni is ezért. Inkább belemegy az állandó önhibáztatásba, inkább folyton keresi, vajon mivel váltotta ki az éppen rá zúduló indulatot, csak hogy el tudja hitetni magával, hogy biztonságban van.

Próbálja azt erősíteni magában, hogy ok és érthető magyarázat nélkül a másik egészen biztos nem bántaná. Ennek az útnak azonban gyakran az a vége, hogy az ember önbecsülése teljesen elsorvad, és már annyira nem bízik magában, hogy képtelen lesz kiszállni a hintából. Egy idő után pedig már nemcsak azt fogja érezni, hogy az adott kapcsolatában elvesztette a kontrollt, hanem az egész élete feletti irányítás kicsúszik a kezéből.

Minél szorosabb ez a hintáztató kapcsolat, minél kevésbé tapasztal valaki stabil kapcsolatot, annál jobban sérül benne, és annál nehezebben száll ki belőle. 

Mitől válik valaki hintáztatóvá?

A jelenség hátterében leggyakrabban a hintáztató ember instabilitása áll. Egyfajta belső bizonytalanságból, illetve a másik iránti bizalmatlanságból ered a két szélsőség közti ugrálás. A hintáztató sokszor nem bízik meg a másikban, a másik szeretetében, hűségében, és időnként teljesen elhatalmasodik rajta a félelme, hogy a másik elhagyja, megcsalja őt, netán kiábrándul belőle. Ilyenkor támad vagy löki el a másikat magától.

Előfordulhat, hogy egy egészen apró, jelentéktelen kis történést is az elhagyás bizonyítékaként értelmez. Ördögi kör lehet ez, mert minél jobban fél a másik elvesztésétől, annál többször löki el magától, annál többször szabadulnak el az indulatai. Amivel persze az önbeteljesítő jóslat meg is valósítható: a másik tényleg ki akar lépni a kapcsolatból. Általában nem azért, mert megszűnik szeretni a másikat, sokkal inkább, mert érzelmileg teljesen kikészül a szélsőségek közti ugrálásban, a váratlan támadásokban, és a stabilitás teljes hiányában.

Mindenki maga érzi, mennyire bírja a bizonytalanságot, mennyi hullámzás az, ami mellett még biztonságban érezheti magát.

Érdemes tudatni a másikkal azt is, hogy ő mit él meg a hullámok közti hánykolódások során, hátha valamelyest segít a kapcsolaton. Előfordulhat, hogy tiszta, egyenes kommunikációval, egymás érzéseinek figyelembevételével sikerülhet megmenteni a kapcsolatot. De gyakori, hogy a hánykolódás, a hintáztatás többszöri kérés, próbálkozás és újabb meg újabb esély után sem tud megszűnni, és sehogy sem találunk más utat, mint hogy kilépünk a kapcsolatból.

Egy másik ember belső bizonytalanságát sajnos nem mindig lehet kívülről megszüntetni. Kitartó szeretet, hűség, elkötelezettség mellett sem.

Védeni a saját határainkat

Még a kisebb és ritkább támadásoknál, hintáztatásoknál is érdemes résen lenni, és védenie az embernek a saját határait. Érdemes az apróbb jelekre figyelni, a kevésbé intenzív lökéseknél megpróbálni valamit változtatni, vagy ha másképp nem megy, kiszállni a hintából. Mert minél gyorsabban száguld a hinta, annál kockázatosabb és ijesztőbb, és annál valószínűbb, hogy fájni fog a kiszállás. Hiszen sokszor még mindig könnyebb egyszer kiesni egy mozgó hintából, és elviselni valamennyi fájdalmat, végül begyógyítani a sebeket, mint éveket, évtizedeket bizonytalanságban és lebegésben tölteni, szépen lassan elsorvadva.

 Sebestyén Eszter