–

Csepelyi Adrienn/WMN: Az már a beszélgetésünk előtt kiderült, szokatlan, hogy színházról kérdezlek benneteket, és nem a magánéletetekben akarok vájkálni. Ez miért van?

Polyák Lilla: Kissé butának nézik a közönséget, és a bulvár előszeretettel sulykolja, hogy az az izgalmas, amit a kukából ki lehet turkálni. Vagy tíz-tizenöt éve írtak egy cikket arról, hogy Madonna szemetesében találtak egy végbélkenőcsöt, amiből rögtön kikövetkeztették, hogy az énekesnőnek aranyere van. Már akkor azt éreztem, hogy szeretnék ettől minél távolabb maradni. Néha sikerül.  

Janza Kata: Szerintem elindult valami változás. Hála istennek nagyon sokat megyek mindenfelé fellépni, nem csak a zenekari árkon keresztül találkozom az emberekkel. Igenis van egy réteg, amelynek van igénye arra, hogy tudja, mi történik velünk a színházi életben. Elmondják, hogy halálosan unják a százhuszonötödik cikket arról, milyen jól megőriztem a viszonyt az első férjemmel. Ameddig hasznosnak éreztem, elmondtam, hogy létezik viszonylag szép válás. Most úgy érzem, hogy az embereknek is elegük van, ellenben isszák a kulisszatitkokat.

Nádasi Veronika: Szerintem azért nagyon nehéz a színház helyzete, mert a mai világban a pillanat művészete megszűnik: felvesszük, felrakjuk a netre, nyolcszor megnézheted. A színház legnagyobb csodája, hogy beülsz, és ott, akkor megtörténik valami. Ez nem lesz ugyanolyan visszanézve, de még a másnapi előadáson sem. Az embereket rábeszélni, hogy ezeket a pillanatokat éljék meg, iszonyúan nehéz. Az a réteg, amelyik most jön be a színházba, egy lelassulási folyamat nyomán érkezik.

Csepelyi Adrienn, Nádasi Veronika, Polyák Lilla és Janza Kata

P. L.: És persze sokan a saját pillanataikat sem élik meg. Nehezen szokom meg, hogy egy szép pillanatban azonnal előkerül a telefon, megy a szelfi, és pakoljuk ki. Mi pedig, ha haladni szeretnénk a korral, rá vagyunk „kényszerítve”, hogy felzárkózzunk. Persze tudom, hogy

manapság már komoly befolyása van egy-egy megbízás szempontjából, hogy hányan lájkolnak. Lemaradsz és kimaradsz.

Ha nincs elég követőd, nem vagy jelen, szakmai lehetőségek mennek el melletted. Igyekszem felzárkózni, bár bevallom, nehezen megy.

Cs. A./WMN: Az azért sokatmondó volt, ahogyan Veronika kapcsán mégis felmerült, hogy mekkora szám egy énekes színésznő a tévében, prózai szerepben… Még mindig dívik a színházi világban ez az elitista hozzáállás?

J. K.: Ó, nagyon is. És évekig nem szólaltunk meg ez ügyben. Valahogy elfogadtuk. Én egy picit el is hittem. Most már kezd picit sértő lenni. Határozottan merem vállalni azt a véleményem, hogy az a tisztelet és az a hatalmas elismerés, amit mi táplálunk a prózai színészek irányába, nem mindig jön vissza. Nem értem ezt. Az utóbbi időben gyakran hangot adtam annak, hogy ez nem jó így. Nemrég láttam egy nagyon komoly színészkollégánkon, mennyire izgul éneklés előtt. Megkérdeztem, hogy miért, hiszen nincsen tétje annak, hogyan énekel. Visszakérdezett: miért, te mit szólnál, el kellene mondanod egy Johanna-monológot? Mondtam, hogy állok elébe. Vagy azt kellett volna gondolnom, hogy juj, persze, elnézést, eltévesztettem a házszámot?

Ki kell végre mondanom: az, amit csinálunk, nem kevesebb, mint a prózai színészet, de van benne egy plusz is.

P. L.: Amikor prózai kollégák végigcsinálnak velünk egy musicalt, azért megérkezik nekik a gondolat, hogy hoppá, milyen nehéz a könnyű műfaj… Prózai osztályban végeztem a Színművészeti Egyetemen, és diploma után a Vígszínház szerződtetett, ám én inkább külföldre igazoltam. Három évvel később két nagy musicalfőszereppel tértem haza. Ezután nem jutottam senkinek eszébe mint prózára is alkalmazható színésznő. Az amerikai példa itt nagyon jó: Meryl Streep a legnagyobb prózai szerepeket is el tudja játszani, és mellette a Broadwayn tud főszerepet énekelni és zenés filmben játszik, és ez mind egymást segíti. Meg persze ott a legutolsó prózai színész is úgy énekel, mint nálunk egy első vonalas musicalszínész, mert az ott alap.

Cs. A./WMN: Hogyan fogadnak benneteket a popzenében?

P. L.: Könnyebb út vezet a pop felől a musical irányába, mint fordítva, de más műfajokkal is hasonló a helyzet. Az operistáknak nem vagyunk elég klasszikusak, a popnak túl vagyunk énekelve, a prózaiaknak nem vagyunk elég színészek, az igazi nagy énekeseknek meg túl színházasak vagyunk. Mi vagyunk a szürke zóna. De hogy ellenpéldát is mondjak, olyan nagy színészek, mint Molnár Piroska vagy Jordán Tamás, azt mondják, hogy megtiszteltetés velünk dolgozni. Ez azért jólesik a lelkünknek.

N. V.: Igazán nagy művésztől szerintem nem hallasz olyat, hogy hát ezt a műfajt hagyjuk.

P. L.: A civil életben is sok olyannal találkozom, hogy nem veszik komolyan a zenés színházat. Néhány éve a fiam egyik osztálytársának az anyukája kifejtette, hogy nem tartja túl sokra a munkámat, azt mondta: „Ó, nem, én Pintér Bélát nézek.” Azt mondtam neki, figyelj, én is nézek Pintér Bélát, és nagyon szeretem. De te hány musicalt láttál? Ja, tizenöt éve a Macskákat? És ebből el tudtad dönteni, hogy nem szereted ezt a műfajt? Értem – itt vége volt a beszélgetésnek.

J. K.:

Én a reggeli kávé előtt, amikor még alig szédelgek, már azt nézem, mi van a hangommal, mert aznap este előadásom van. Nincs olyan, hogy de jólesne egy hideg kóla, vagy nem nézem, mennyit aludtam.

Hedonista Oroszlán vagyok, elképzelheted… Mi egy másik idegpályán mozgunk. Úgy élem az életem, hogy jézusmária, most jön három Rebecca… A Nők az idegösszeomlás szélén című darabban van egy bírósági jelenetem, többször előfordult már, hogy említem valakinek: tudod, a nagy dalom. És néznek rám, hogy milyen dal, hát az monológ! Közben pedig csak a feléig az, de nem tűnik fel nekik, hogy énekelni kezdtem.

Cs. A./WMN: A Carousel című Rodgers – Hammerstein-musical, amelyben mindhárman Nettie Fowler szerepét játsszátok, Molnár Ferenc Liliom című művének adaptációja. Béres Attila rendező elmondta, hogy a fordításkor közelítették az eredeti színműhöz a szövegkönyvet. Használt ez az musicalnek?

N. V.: Egyértelműen. Ez egy nagyon magyar történet. Kicsit furcsa is, hogy Amerikában annak idején mit találtak benne annyira vonzónak, és persze túl is cukrozták. A visszaemelt molnári részletek lelassulást eredményeztek. Ez a mű nem arról szól, hogy minden pörög-forog a színpadon. De közben nehezebb is így, hiszen a dalok a klasszikus amerikai musicalstílust képviselik. A próbafolyamat legnagyobb nehézsége az volt, hogy ezt a kettőt összehangoljuk.

P. L.: Lassacskán készült egy nagyon szép, prózai Liliom, amit megpróbálunk többé tenni a dalokkal. Nagyon erős jelenetek születtek.

Cs. A./WMN: Noha a színpadon nem látjuk ezt, a mű egy pontján Julika elmondja, hogy szerelme, Liliom, a hintáslegény megütötte. A legenda szerint ez a darab Molnárnak a Vészi Margittal kötött, erőszaktól sem mentes házasságára reflektál. Miről szól ez a darab? Arról, hogy mennyi mindent elvisel egy nő a férfitól, vagy kapunk egy példabeszédet a szerzőtől, hogy ilyennek kellene lenned nőként?

J. K.: Számomra egyértelmű, mi a lényeg: egy ilyen van, egyetlenegy az életünkben. El is hangzik a darabban: miért tűröd el? Azért, mert ő a Liliom? Semmiféle fájdalom nincs a válaszban: igen, azért, mert ő a Liliom. Nekem a nagymamámmal megtörtént ez: kisújszállási lány vagyok, egy a konok kunok közül. Nagypapámnak vegyeskereskedése volt, a faluban nem tudták kimondani a nevét, így az lett a Rikhárd boltja. Bementek, és mondták, hogy Terike, téged a Rikhárd megcsal, azt is tudjuk, kivel: Arankával az utca végéről. Odavágsz neki, vagy mi vágunk oda? Addig stuffolták, míg bement a spájzba, és ütni kezdte a nőt. Mire az azt mondta könnyes szemmel: Terike, Terike, ne bántson, én veszítettem. Magát szereti… És a nagyanyám abbahagyta, az élet meg ment tovább. Milliószor megkérdeztem tőle, miért tűrte, ő pedig mindig csak annyit mondott: ilyen világ vót, Kiskati. Ő vót a nagyapád. A szerelmem.

P. L.: Azt nem hiszem, hogy Molnár bármiféle példát akart statuálni, ő csak ilyen embereket ábrázolt. A kicsiségében van a nagysága ennek a műnek: hétköznapi emberekben hatalmas emberi nagyságot mutat meg.

Szerintem ezt kell megmutatnunk a ma emberének – és ezt úgy mondom, hogy én is elváltam, de nagyon nagyot küzdöttem –, hogy ne legyen minden eldobható. A Liliom azt mondja: érdemes megharcolni azért, ami nekünk fontos.

N. V.: Szerintem nagyon szépen kifejezésre juttatja Molnár, hogy Julika a saját döntését hozza meg. Ott vannak a segítő kezek, a lehetőség, hogy otthagyja Liliomot, de a saját döntése, hogy ezt nem teszi meg. Azok az igazán tragikus helyzetek, amikor ezt valaki nem tudja megtenni, mert olyan nagy a nyomás, olyan függési helyzetben van, hogy nem lehet. Az egészen más.  A Carouselben önálló döntéseket látunk. Ebben a darabban nem a szavak beszélnek. Azt a bizonyos fontos szót sohasem mondják ki. Viszont ezerszer egyértelműbb, mint bármi, hogy mi van Julika és Liliom között.

Cs. A./WMN: Tényleg izgalmas, hogy egy ennyire nehéz téma musicalszínpadra kerül. Hogy csapódik ez le ma, a #metoo-kampány után a közönségben?

N. V.: Talán a zene miatt sokan, akik nem ülnének be prózai színházba, mégis így döntenek. Náluk a zene lesz a vivőanyag, amivel ezeket az érzelmeket be tudják fogadni. Az, akinek egyébként arra lenne csak igénye, hogy szóljon a zene, legyen látvány, egyszer csak gondolatokat is kap, amiket nem tud majd kikerülni.

P. L.: És hát akár kimondjuk, akár nem, a közönség nagy része felhőtlen kikapcsolódásra vágyik, azt mondja: van otthon elég tragédia, engem inkább szórakoztassatok. Amit mi boldogan megteszünk.

Cs. A./WMN: A dal, amit ti hárman énekeltek, a You’ll never Walk Alone, a világ legismertebb futballhimnusza, a Liverpool csapatának indulója. Ti hogyan találkoztatok először vele?

N. V.: Nekem elsősorban mint nagy musicaldal volt meg, Michael Ball-rajongóként tőle hallottam először.

P. L.: Mario Lanza is énekelte, és a volt férjem, Homonnay Zsolt volt az első idehaza, aki a főiskolán ezt a feldolgozást adta elő egy vizsgán. Bennem az maradt meg, ahogy otthon gyakorolta.

J. K.: Olyan jó, hogy ebből ekkora sláger lett. Nagyon ritka, hogy musicalből igazi popsiker válik! Amikor elmegyek fellépni, körülbelül két betétdalnál tudom elmondani, hogy ezt lehet, hogy tetszenek ismerni a rádióból. A többinél el kell magyaráznom, milyen szituációban hangzik el, ki énekli kinek.

Cs. A./WMN: Milyen a viszonyotok a focival?

N. V.: Na, most Katika fog beszélni.

P. L.: Alapból is szeretem a focit, de két fiam van, az idősebb egy ideig focizott, aztán váltott a teniszre, de azért még ott vagyunk a futballban is, a nagy tornákat rendszeresen követem. Tudom, mit jelent, ha Ronaldo a Juvéba igazol.

J. K.: Én megszállott futballszurkoló vagyok. A franciaországi nyaralásunkon, amikor ment vb, a gyerekek pancsoltak a medencében, én meg rohantam meccset nézni. Mindig épp azok jöttek a kempingből, akiknek a csapata játszott, én meg mindig ott ültem. A pincérek már megszoktak a végére.

Amikor a tengerpartra mentünk, annyi kérésem volt, hogy egy kivetítő mindenképpen legyen, a többi nem érdekel. Tegnap is úgy örültem, hogy elengedtek a próbáról, és láttam a Barca-meccs második félidejét. Hát imádom!

Cs. A./WMN: Mit imádsz benne?

J. K.: Hogy a másodperc törtrésze dönt. Ha nem vagy elég gyors, véged. Nem is tudom, ott bent a pályán mit láthatnak. Mert oké, mi a közvetítésekben látjuk, ha les lesz vagy ilyesmi, de ők? Lenyűgöző. És persze, amikor a klasszisok vannak a pályán. Olyan ez, mint a musicaljátszás, nem? Ha a nagyok közül ketten-hárman a színpadon vannak, már borítékolható a jó előadás.

N. V.: Kár, hogy mi a Carouselben sosem leszünk hárman együtt a színen. Vagy ha igen, akkor valamit nagyon rosszul írtam be a naptáramba.

P. L.: Amikor teniszt kezdtem nézni a fiam miatt, azt gondoltam, hogy ennél csak egyetlen unalmasabb dolog van: ha biciklizést néz az ember. Aztán szép lassan elkezdtem érteni, mi történik, és most rendesen rá tudok feszülni, hogy akkor out volt, vagy nem volt out. Ez a focival is ugyanígy működik.

J. K.: Én rettentően szeretek arra gondolni, hogy amit én most nézek, azt a világon hány millióan követik ugyanígy. Amikor Messit mutatták tegnap, arra gondoltam, hogy most a Loire völgyében egy tánti ugyanezt nézi, mások meg Londonban, Varsóban, bárhol… A foci összehozza az embereket. A fanatizmusomról csak annyit, hogy amikor Janka lányom született, szeptember volt már, pokrócokkal csavartak körbe a talponállóban, nehogy ott, meccsnézés közben induljon meg a szülés. Samuval pedig Laci maradt otthon, míg bebicikliztem a Balaton-parti kocsmába két etetés között. Másnap a strandon jött a nagy kövér osztrák barátom, és zsebpénzt osztogatott a gyerekeimnek.

A férjem meg bámult, hogy te, honnan vannak ezek a haverjaid? Hát a kocsmából, mondtam. Ott integettek a kétes arcok a parton, hogy szervusz, Katám!

N. V.: Én bevonódtam ebbe egy exem által. Az érzelmi része tudott megfogni: addig én se értettem, de amikor kimentem meccsre, a hangulat, az összetartozás érzése lenyűgözött. Bayern München-szurkoló lettem. A nővéremmel, aki nagy futballmániás, a vébék idején gyűjtöttük a matricákat a Lutra-albumunkba. De bevallom, hogy akkoriban focistákat azért szemre választottunk. Megtestesítem a női sztereotípiát, mi?

Cs. A./WMN: Szerintem a férfiak között is elegen vannak, akiket mélységében kevésbé érdekel a játék… Egyébként sokan mondják a nagy operasztárok, énekesek közül, hogy egy világ körüli turné vagy akár egy nagy szerep eléneklése is óriási sportteljesítmény. Szerintetek is áll ez a párhuzam?

P. L.: Tudományosan bizonyított, hogy a sport és a művészet egyazon agyterületet dolgoztat, ezért is van, hogy nagyon sok művésznek lesz sportoló a gyereke, vagy fordítva.

J. K.: A Jövőre, veled, itt! című kétszemélyes darabunkra szoktuk mondani Szabó P. Szilveszterrel, hogy az egy jelentős sportteljesítmény: százezer öltözés, mozgás, a játék… Néha elgondolkodom, hány szigetkörnek felelhet meg. Bizony megérzek egy-két kilót a végére. A végén az öltözőben már vagy fél óra felhúzni a saját harisnyámat.

P. L.: A mentális része pedig szintén nagyon hasonló. Tudok például értelmes tanácsokat adni a gyereknek, hogyan kell lehúzni a rolót, és leválasztani magunkat a külvilágról fontos pillanatok előtt. Tök ugyanaz egy szervánál, mint amikor mi megállunk a színpadon.

J. K.: Sosem felejtem el, amikor Miklósa Erika bekerült a színházba. Ő egy ilyen napfénylány, amerre megy, szórja a napfényt…

P. L.: Te is az vagy, Katika.

N. V.: Csak te az a napfénylány, aki leéget. De nem baj. (Nevetnek)

J. K.: Na szóval, Miklósa Erika mesélte, hogy a New York-i Metropolitan Operában énekelt, és a próbaterem picit távolabb volt az öltözőktől. A szólisták felháborodottan reklamáltak, mi az, hogy ennyit kell gyalogolni, szerveztek valami szállítóeszközt, de az meg kicsit nevetséges volt. Erre Erika vett mindenkinek egy sportcipőt, vagy aki bírta, annak görkorit. Másnaptól konkrétan időmérő edzések zajlottak a művészek között. A bemutatón egyenként jöttek a szólisták elmondani Erikának, hogy sosem gondolták, hogy ennyivel több van bennük. Engem ránevelt például, hogy nem liftezünk.

N. V.: De azóta liftezel.

J. K.: Persze. De ha Miklósa Erika az épületben van, szaladok a lépcsőn.

Cs. A./WMN: Térjünk vissza kicsit a koncentrációhoz! Mi van, ha valaki kizökkent benneteket a színpadon?

P. L.: A színpadi jelenlét számomra folyamatos koncentráció, ezért például nagyon nehéz engem színpadon megnevettetni. Ha jelen vagyok egy szerepben, legfeljebb idegesít, ha valaki trollkodni próbál. Ritkán fordul elő az, ami múltkor a Mary Poppinsban, hogy valami zaj miatt a Szuperfenofrenetiko-maxikapitális közben elgondolkodtam, mi a következő sor. Ráadásul új beállót kellett segíteni, én meg a sajátomat is elbakiztam.

J. K.: A Dorian Grayben kétszer két percet vagyok színen, a második ebből nagyon súlyos. Rájöttem arra, hogy ha előtte a csövek között elvekengek húsz percet, belemászom abba a világba, akkor sikerül jól. Hiába mondják a kollégák, hogy jaj, gyere már, hát tudod az egészet, egyszerűen nem mehetek. Nem születik akkor meg, és semmi értelme, hogy én arra a két percre bementem. Amikor a kezdetek kezdetén az Elisabethet játszottam, megnéztem az egyik délutáni előadást a takarásból. Én baromi komolyan vettem a szerepet, hát hogy a túróba ne? És képzeljétek el, azt láttam, hogy ugyanezek az emberek, akik velem teljesen komolyak, hülyéskednek. Mert másvalaki állt középen, akinek más volt a maga Sisi-története. Szerettem emiatt előbb odaállni a takarásba, hogy megnézzem, aznap milyen a színe annak, amibe beállok.

P. L.:

Nálunk gyakran nem az a feladat, hogy jaj, meg kell szülni egy sírást, hanem hogy vissza kell nyelni egyet…

J. K.: Verocskánál fegyelmezettebb viszont nincs a világon. Tőle hiába kérdezed, mi van, ha kiesik, mert életében még nem volt kiesve soha semmiből.

N. V.: Hát, azért… Elisabeth. Az nincs meg, amikor elröhögtem magam?

J. K.: Ó, amikor beakadtál az erkélybe!

N. V.: Nem az erkélybe, hanem a Szomor Gyuri kabátjába! Lepergett előttem, hogy te jó ég, most jön a drámai halálom, és vonszolni fogom a fiamat a kezénél fogva? Mi van, ha meghúzom, és letépem róla a kabátot? Fuldokolva röhögtem, közben próbáltam úgy tenni, mintha sírnék. Mai napig megvan az a darab, ami akkor letépődött a ruhámból.

J. K.: És amikor a Homonnay bajsza átragad a Fischl Mónira? Vagy amikor Földes Tamás nem engem szúrt le, hanem a mellettem álló Sztáray grófnőt, én meg kénytelen voltam szívrohamban meghalni?

N. V.: Nekem amúgy van fordított sztorim is. A Rómeó és Júlia című előadás alatt esett meg, hogy megyek be a színpadra, ahogy a szerep megkívánja, de sehol senki. Nézem, mi van, hát már a zene sem szól. Kiderült, hogy akkor már több másodperce állt az előadás valami technikai hiba miatt. Én ezt nem vettem észre. Mentem, mint egy hülye, azóta is azon röhögök, ez vajon hogy nézhetett ki kívülről. Úgy jött utánam valaki szólni, hogy gyere már vissza, le kell engedni a függönyt. Ilyen az, amikor a világon semmi sem tud kizökkenteni.

Csepelyi Adrienn

Képek: Kerepeczki Anna/WMN