„Nem ajánlom, hogy egyedül álldogálj a kirakatok előtt” – Tiltólista úrinőknek a századelőről

–

Megváltozott az időkezelés

A XIX. század végétől a napi munkaidő szabályozása, a vasárnapi munkaszünet és a szabadnapok megjelenése nyomán a munkaidő és a pihenőidő fokozatosan szétvált egymástól.

Ennek köszönhetően kialakult az igény olyan lehetőségek iránt, amelyek során az ember levezethette a munka során felgyülemlett feszültséget, pihenhetett, feltöltődhetett, szórakozhatott, ápolhatta társas kapcsolatait, képezhette magát. A nőtársadalom szabadidős tevékenységek iránti igénye fokozódott, ami többek között az általános műveltségi szint emelkedéséből, a magasabb életkorban történő párválasztásból és gyermekvállalásból, a háztartások gépesítéséből, a testmozgásról vallott nézetek megváltozásából, valamint a háborús szerepvállalást követő szemléletváltozásból eredt.

A két világháború közötti időszakban elterjedt a modern tánc és zene, hódított a rádió, a film és a tömegsport, valamint soha nem látott méreteket öltött az utazás iránti igény. Mindez nem hagyta érintetlenül az erkölcsi viszonyokat és a divatot sem.

A városi kifutó: a korzó

A hölgyek körében társadalmi hovatartozástól függetlenül sokáig a séta volt a szabadidő tartalmas eltöltésének egyik legnépszerűbb formája. Míg kezdetben megelégedtek a város szűk, poros utcáival, a századfordulótól egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek a közeli kirándulóhelyek, felkapott belföldi és külföldi fürdőhelyek. Azt gondolnánk, a sétában nem találhatott senki kivetnivalót, azonban akadtak, akik még az 1930-as években is rossz szemmel nézték, ha valaki egyedül vágott neki az útnak:

„Különben sem ajánlom, hogy egyedül álldogálj a kirakatok előtt, mert akadnak öntelt ifjak, akik azt engedélynek, sőt kihívásnak minősítik arra, hogy megszólítsanak.”

(Ifj. Gonda Béla: Az ifjú lány otthon, 1917)

Az utcán való ismerkedés veszélyei mellett a leányok lelki világát fenyegető tényezőnek tekintették a plakátok és a kirakatok hirdetéseit:

„Azért, mert szappant vagy más piperecikket hirdető plakáton egy-egy rózsás ajkú, hamvas bőrű szépség mosolyog, még nem igaz, hogy a hirdetett szertől mindenki olyan szép lesz.”

(Csaba Margit: Amit a serdülőlánynak tudnia kell, 1937)

Szigorúan őrködtek a kirakatok erkölcsi színvonala felett is. 1925-ben két (amúgy díjnyertes) festményt koboztak el egy budapesti kirakatból, mert pornográfnak minősítették a meztelenség ábrázolását.

A korzó a női jelenlét mágikus, megannyi titokkal övezett, nyilvános színtere lett, nem kizárólag egy könnyű séta helyszíne, hanem szimbolikus jelleggel bíró tér: a városi divatbemutató kifutója, a szerelmi történetek színpada, a helyi mendemondák „faliújságja”, ahol mindenkinek meg kellett mutatnia magát, ha a városi köztudat részévé kívánt válni.

„Különböző okozatok viszik a szebbnél-szebb és tarkábbnál-tarkább öltözetű hölgyeket, a flirt ezen napszámosait a korzóra, látni és láttatni, hódítani és meghódolni, kritizálni, megszólni, lesajnálni és gúnyolni. Egyik a ruháját, másik a boutonjait, harmadik a szépségét, boldogságát, jobban mondva férjét, akire állásánál, vagy vagyonánál fogva büszke lehet viszi a korzóra, az irigység e léha vásárcsarnokába…”

(Pécsi Napló, 1906. április 23.)

Szalonok helyett kávéházak és táncmulatságok

A polgári szalonok szolgáltak a társasági élet egyik legszűkebb színteréül, ahol az ifjú leányok még „bevezetésük” előtt, tehát még a bálozást megelőzően gyakorolhatták a társadalmi érintkezés mikéntjét. Ezek a meghitt társasági együttlétek megritkultak a századfordulón, de az I. világháborút követően újra megélénkültek a városi előkelőségek vendégeskedései.

A hölgyek fokozatosan megjelentek a vendéglátóegységek közönségének soraiban is. A pécsi Bedő Kávéház üzemeltetője például a katonazenekarok meghonosításával 1885-től kezdve egyre népesebb számú hölgyközönséget tudott becsábítani, tudva, hogy a nőket vonzza az egyenruha látványa. A tanácsadókönyvek elítélően nyilatkoztak ezekről a helyekről:

„A kávéház közönsége, füstös levegője és egész hangulata nem fiatal leánynak való. Otthonukban unatkozó, a fényüzés külső csillogására vágyó üres lelkeknek, a vendégfogadás szép baráti kötelességétől menekülni kívánó társaságoknak, kártyázóknak és üzletkötésre semleges helyet kereső embereknek való az csupán.”

(Gerely Jolán: A művelt leány, 1933)

A bálok egyaránt jelentették a tizennégy–tizenöt éves koruktól a társaságba bevezetett leányok számára a tánctanulás, a kulturált szórakozás, a divatbemutató, a párválasztás és a társasági etikett elsajátításának helyszínét. A farsangi szezonban rendezték meg a legtöbb táncmulatságot a különböző szakmai szervezetek és karitatív egyesületek jóvoltából.

Farsangi jótanácsok:

1. A rendezőség a belépő díjakat lefelé kerekítse ki. Ezzel szemben tegye kötelezővé, hogy a hölgyek is lefelé kerekítsék ki ruhájukat.

3. Ha a mamákat kérik táncra, engedjék át ezt a szórakozást mellettük petrezselymet áruló leányaiknak.

4. Aki petrezselymet árul, nem tartozik elszámolni a rendezőséggel.

7. Ha a leány nem táncol, mert nem kérik, fájdalomdíjat kapjon.

10. Lányos mamáknak 60-on túl el kell tiltani a bubifrizurát. Aki mégis így jelenik meg a bálban, külön vigalmi adót fizessen.

Aki a tanácsokat megfogadja, hosszú életű lesz a földön.

(Dunántúl, 1927. február 6.)

Trianon után durvult a helyzet: megjelentek az összesimuló táncos párok és a koktélpartik

A trianoni tragédiát követően a társasági élet tekintetében is megfigyelhető egyfajta kettősség, hiszen az irredenta kultusz ápolása és a magyar jelleg hangsúlyozása mellett is teret tudtak nyerni a nyugati tömegkultúra divatújdonságai. A boston és a francia négyes eltűnt, helyettük bejöttek a modern táncok: a tangó, a foxtrott, a one step. Az 1920-as években hódított a charleston, megjelent a black bottom. Az újdonságokat nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel, országos mozgalom protestált az erkölcstelen modern számok ellen.

„Az az ölelés, melyben a táncos pár egymáshoz simul és a modern táncnak sok egyéb mozdulata is, a leghatározottabban ellenkezik azzal, amit a belső illendőség a nő és a férfi egymás iránt való viselkedésében megállapít. A társaság viszont elfogadja ezeket a formákat azon a címen, hogy a divat szentesítette azokat.”

(Gerely Jolán: A művelt leány, 1933)

Féltő nevelők nemegyszer a leányok lelkére kötötték, hogy társaságban ne fogyasszanak szeszes italt:

„Mulató fiatalembereknek kedvenc, bár izléstelen mókája a leitatás. Bárhogy szereted, sőt azt hiszed, hogy birod is az italt, mindig meglátszik rajtad a hatása. S rútabb látványt alig ismerek, mint a »spitzes« leányt.”

(Gerely Jolán: A művelt leány, 1933)

1938-ban, Pécsett például a nőegyesületek külön mozgalmat indítottak a koktélok ellen:

„Ma a »koktélparti« megbuktatta az ártatlan teaivást. A koktélparti a modern ember egyik társadalmi megnyilatkozásává lett s nem elegáns az a nő, akinek nincs egy úgynevezett koktélruhája. Írják ki nyugodtan magyarul: »pálinkás összejövetel«, hogy a gyanútlan ember is tudja, hogy tulajdonképpen miről van szó.

A »koktél« elegánsan hangzó szava mögött örvény rejlik, mely a magyar ifjúságot, a magyar jövőt elnyeléssel fenyegeti. Ránk, diplomás nőkre és háziasszonyokra vár a feladat, hogy ezt a förtelmes szokást kiirtsuk.”

(Dunántúl, 1938. január 16.)

Szirupos könyvek, érzéki filmek, szemérmetlen sport

A tankötelezettség bevezetése, a magasabb szintű iskolai képzettség általánossá válása megteremtette azt a női olvasóközönséget, amely előszeretettel habzsolta a neki szánt lapokat és könyveket. A keresztény szellemben fogant tanácsadókönyvek óva intették a leányokat a szirupos regények olvasásától és a nem ismeretterjesztő mozielőadások látogatásától, mert teljesíthetetlen vagy erkölcstelen vágyakat kelthettek bennük.

„Az érzékiségre ható szerelmes történetek korbácsütésekként ébresztgetik az emberi rossz természet szunnyadó bestiát. Ha aztán felébredtek, megkezdődik a harc…”

 „Ha aztán sok ilyen darabot látnak a kisleányok, meggyőződésükké válik, hogy az élet csupa zene, tánc és udvarlás… s ha az ő életük nem nagyon hasonlít a színdarabokhoz, azt hiszik, hogy velük valami nagy igazságtalanság történt. Mogorvákká, elkeseredettekké válnak és ellenségnek képzelik a legderekabb hozzátartozókat is…”

(Csaba Margit: Amit serdülő leánynak tudnia kell, 1937) 

Sokak szemében a sport sokáig idegen, nyers és durva szórakozásnak számított. A konzervatív nézeteket vallók leggyakrabban hangoztatott érvei szerint nem egyeztethető össze a nő gyenge testalkatával, veszélyezteti a belső szervezetet, nem illik finomságához, valamint nem illik a családjának élő nő foglalatosságai körébe. Féltek, hogy a sportoló nők leküzdik szemérmüket és kihívóvá válik testtartásuk, hiszen a sport megtaníthatta őket arra, hogy szabadon rendelkezhetnek testükkel. A női test és mozgás publikussá válásával a hölgyek olyan szférában jelentek meg, ami korábban szigorúan a férfiak számára volt fenntartva. A XIX. század második felében dívó „hölgyimázzsal” ellentétben állt az edzettebb, önállóbb, szilárdabb gondolkodású nő képe. Elsőként a korcsolyázás, majd a tenisz és általában a labdajátékok kezdtek elterjedni a nők körében. A századfordulón még meghökkentőnek tartották a kerékpározást, kicsit később pedig a szánkózás és a motorozás, az autóvezetés számított extremitásnak.

„Ha láttál már nőt szétvetett lábakkal férfi mögött ülve, hangosan sivítozással lesiklani havas lejtőn, szűrd le ebből az éppenséggel nem festői képből azt a bizonyosságot, hogy hasonló helyzetben te sem nyújtasz szebb látványt.

Ha még ennél is visszataszítóbbat akarsz látni, nézd meg azt a förtelmes pesti kifejezéssel megjelölt női alakot (a nevét nem írom le, mert félek, hogy a nyomtatott betű elpirul), aki a motoron, a vezetőbe kapaszkodva hátul kuporog és zötyög. Ez a kép gyengébb idegzetű embernek igazán nem való, mert vagy nevető görcsöket kap, vagy rosszul lesz.”

(Gerely Jolán: A művelt leány, 1933)

Árvai Tünde

Ha további nőtörténeti epizódokra vagytok kíváncsiak, akkor nézelődjetek ITT és ITT.

A szerző az Újkor.hu – A velünk élő történelem portál Mozgókép rovatának szerkesztője, a Városanyák – Mozaikok a pécsi nők 19–20. századi történetéből kötet szerzője.