Ez volt a legjobb forgatókönyv, amit valaha kapott az élettől? – 89 évvel ezelőtt született Grace Kelly

–

A rút kiskacsa

Grace Kelly 1929. november 12-én született Philadelphiában, egy újgazdag, katolikus család harmadik gyerekeként. Szüleinek, Jack és Margaret Kellynek minden vágya az volt, hogy bekerülhessen az igazán elit körökbe, de oda a vagyonnal nem járt automatikusan belépő. 

Szülei az idősebb testvért, Peggyt tartották szépnek és tehetségesnek, Grace-t „rútkiskacsázták”, és semmilyennek gondolták. Nemhogy fényes karriert, de megfelelő férjet sem jósoltak neki. Később úgy mesélt róluk egy gyerekkori barát, hogy

„az egész család átkozottul jóképű volt, még ő (Grace) volt a legjelentéktelenebb közöttük”.

A család, de legfőképpen a mama kínosan ügyelt a külsőségekre. Nagyon fontosnak tartotta a szigorú katolikus nevelést, és képes volt afelett is szemet hunyni, hogy Jack alkalmasint félrekacsingatott. (Nem egészen értem, ez hogy fér bele a katolikus értékrendbe, de mindegy.) 

Grace-t tehát finoman szólva sem tartották sokra, és amikor kitalálta, hogy New Yorkba szeretne menni színészetet tanulni, csak hosszas könyörgés után engedték el. Persze mindvégig úgy gondolták, úgysem lesz belőle semmi. 

A kis Grace nem volt felvértezve önbizalommal és szeretettel.

New Yorkban ráadásul megismerkedett egy idősebb, nős, zsidó férfival, és viszonyt kezdett vele. Amikor a szülők megtudták, hazarángatták a lányukat, hiszen nem volt elég, hogy nős, még zsidó is volt, amit egész egyszerűen nem engedhettek meg maguknak: túl nagy foltot ejtett a család kínosan őrzött imidzsén.

Grace csak akkor mehetett vissza, amikor szerepet kapott egy Broadway-darabban, de az apa előbb megpróbálta lefizetni a lánya szerelmét (egy autót akart neki ajándékozni, amit a férfi nem fogadott el), majd ennek sikertelensége után aztán megfenyegette, hogy ne menjen többé Grace közelébe.

Mégis sikerül

Grace 1951-ben, huszonkét éves korában kapta meg első filmszerepét, két évvel később pedig már Clark Gable-lel és  Ava Gardnerrel játszhatott a vásznon. Később így nyilatkozott a Mogambo című filmben alakított szerepéről:

„Te jóisten! Szegény kislány! Borzasztó volt. Annyira szerencsétlen voltam.”

Kelly megtestesítette mindazt, amit az ötvenes évek szépségideáljáról elképzelünk: csontos, szép vonalú arc, előkelő idomok, elegancia és kecsesség. Tökéletesen a vászonra illett, és ezt felfedezte magának a Mogambo után Alfred Hitchcock is, akinek valósággal a múzsája lett.

Hitchcock nője

1954-ben már az ő filmjében, a Gyilkosság telefonhívásra című alkotásban játszott. Amit a rendező elképzelt az ideális színésznőről, azt Kelly minden ízében és mozdulatában megtestesítette. Szőke, hűvös, erős, elegáns, okos, hidegvérű, és elragadóan gyönyörű. Hitchcock rajongott ezért a típusért, és ha Kelly nem hagyja abba a filmezést, valószínűleg annyi szerepet oszt rá, amennyit csak elbír. 

Ezért a filmért megkapta a New York-i Filmkritikusoktól a legjobb színésznőnek járó díjat, és ugyanebben az évben egy másik szerepet is eljátszott a szintén Hitchcock által rendezett Hátsó ablakban. 

A karrierje fénysebességgel indult be, '54-ben összesen öt filmet forgatott, köztük azt, amiért megkapja élete egyetlen Oscar-díját. A vidéki lányban nyújtott alakításáért a legrangosabb elismeréshez jutott, amit színész kaphat, de a szülők továbbra sem fogadták el lányukat, és értetlenül álltak a sikerei előtt. Nem értették, hogyan történhet ez éppen Grace-szel, amikor nagylányuk, Peggy szerintük jóval alkalmasabb lett volna erre a pályára. 

Az Oscar-díjról így nyilatkozott Jack Kelly egy lapnak: „Nem tudom elhinni, hogy Grace nyert.”

Grace semmit nem akart jobban, minthogy szülei – főleg az apja – elfogadja, elismerje és szeresse. A közvélemény kiakadt az apa nyilatkozatán, és még a színésznő próbálta oltani a tüzet azzal, hogy „A papa már csak ilyen.”

John Foreman producer azt mondta róla: 

„Egyedül Grace Kelly alkothatta meg Grace Kellyt. Bizonyára tudott valamit, amit más nem. Sem a menedzsere, sem az ügynöke vagy a producere, de még a családja sem.”

A találkozás

Kelly 1955-ben elkezdte forgatni A hattyú című filmet, amelynek forgatókönyve Molnár Ferenc drámája alapján íródott. A filmben Alexandra hercegnőt alakítja, aki azt szeretné, ha elvenné őt feleségül a herceg.

A forgatás ideje alatt Cannes-ba utazott a filmfesztiválra, és eközben meghívták a monacói herceg palotájába. Fotósokat is szerveztek, mert jó témának ígérkezett a találkozás arra, hogy hosszas riportanyag jelenjen meg a csodálatos színésznőről, aki a valóságban is találkozik egy herceggel. Az a nap azonban katasztrófák sorozata lett. A hotelben áramkimaradás volt, nem tudták kivasalni a ruháját, és a haját sem tudta megszárítani, ezért vizes hajjal, egy szerinte borzalmas ruhában indult el a találkozóra, amit csak vonakodva akart elfogadni. Rainier herceg is elkésett – Grace már éppen sarkon akart fordulni, amikor végül összejött a találkozó. 

Mikor visszautazott Amerikába, és folytatta a forgatást, elújságolta a fodrászának, bizonyos Virginia Darcynak a találkozást, aki később így mesélt erről:

„Tudod, míg Franciaországban voltam, találkoztam a monacói herceggel, és a pasas most leveleket ír nekem. Furcsa. Mi a véleményed róla?” Erre én azt mondtam: „De hát miért ír neked?” Mire ő azt felelte: „Nem tudom. Gondolom, kedvel. Azt mondta, újra találkozni akar velem. Kedves volt, és nagyon jól sikerült a találkozó, de semmi közös nincs bennünk.” 

Rainier herceg be is tartotta az ígéretét, valóban találkozott vele. Kelly után ment, és megkérte a kezét. A herceg volt akkoriban a legkapósabb agglegények egyike, és szüksége volt utódra a hercegi cím továbbörökítéséhez. Grace előtt egy másik színésznővel volt kapcsolata, akit nem akart feleségül venni, mert a nő nem volt hajlandó lemondani a hivatásáról. De a Grace-szel való találkozás nagy hatással volt rá, és amikor számba vette a szóba jöhető nőket, akkor őt sorolta az első helyre. Gyönyörű, okos és elegáns volt. Ráadásul katolikus is.

Egy gond volt vele: hogy színésznő

Grace azt gondolta, ha egy herceg felesége lesz, akkor végre elismeri az apja, és büszke lesz rá a családja. Azt persze nem tudhatta, vagy talán nem is vette komolyan, hogy a herceg nem engedélyezi majd neki, hogy folytassa a karrierjét.

Kelly éppen a csúcson volt, Hollywood a lábai előtt hevert, Hitchcock a múzsájának tekintette. 

Akkoriban egy neves divattervezővel, Oleg Cassinivel volt együtt, majd miután szakított vele, találkozott a herceggel. Oleg ezt mondta Grace-nek, amikor Rainier 1955. december 28-án megkérte a kezét:

„Grace, azt hiszem, azért akarsz hozzámenni ehhez a férfihez, mert ez a legjobb forgatókönyv, amit valaha kaptál az élettől.”

Tényleg így lett, hiszen Grace Kelly hercegnőként jóval híresebb lett, mint színésznőként. 

A hercegné

1956. április 18-án mondták ki a boldogító igent. De még mielőtt ez megtörténhetett volna, Kellynek részt kellett vennie egy olyan nőgyógyászati vizsgálaton, ami a termékenységét igazolta. Egy meddő nőt ugyanis semmiképpen sem vehetett el a herceg. 

Kelly anyja is alaposan felkavarta a kedélyeket azzal, hogy az esküvő előtt egy cikksorozatnyi anyagot nyilatkozott a sajtónak arról, milyen férfiak voltak korábban a lánya életében. Rengeteget pletykáltak arról, hogy Grace viszonyt folytatott nős férfiakkal, többnyire színészekkel. Gábor Zsazsa is beszállt a híresztelésbe, azt pletykálta: „lehet, hogy fehér kesztyűt visel, de több férfi volt az életében, mint nekem”. Persze Zsazsát senki se vette komolyan, és az anyja nyilatkozatai sem tudták megakadályozni, hogy Rainier meggondolja magát. 

Anyja viselkedése ellenére a szülei rettenetesen boldogok voltak a frigytől. Végre azt érezték, hogy büszkék lehetnek a lányukra. Mivel az apja örült, így Grace is boldog lehetett.

A csodálatos hercegné úgy illett a monacói herceg mellé, mintha neki teremtették volna. Senki sem akarta látni, hogy mindaz, ami nem fért rá a képeslapnyi boldogságra, hogyan fest. 

Az, hogy nem filmezhetett tovább, súlyos depresszióba taszította, és még az sem tudta kirángatni ebből a szomorúságból, hogy szinte azonnal teherbe esett. Első gyermeke, Caroline 1957 januárjában, Albert 1958 márciusában, míg Stephanie lánya 1965 februárjában született. 

Hitchcock vissza akarta csábítani a filmezéshez, és tett egy remek ajánlatot egy ragyogó szerepre. Hosszas vonakodás után a férje, Rainier engedélyezte, hogy szerepelhessen, azzal a kikötéssel, hogy ő is jelen legyen a forgatáson. Amikor a hírt a sajtó nyilvánosságra hozta, Monacóban közfelháborodás söpört végig. Nem tolerálták, hogy a hercegnéjük olyan alantas foglalkozásra adja a fejét, mint a színészet.

Senki nem értette, miért akar a pompás körülmények között élő hercegnő visszamenni Hollywoodba. 

Kelly végül visszautasította az ajánlatot.

Ami lemaradt a képeslapról

„Voltak boldog pillanatok az életemben, de nem  hiszem, hogy a boldogság egy állandó állapot lenne. Az élet más. Az itteni életem során sok tekintetben elégedettnek mondhatom magam” – nyilatkozta egy televíziós interjúban Barbara Waltersnek 1966-ban.

Bár férje mellett mindvégig kitartott, egyszer így jellemezte a házasságukat: „A katolikus vallás jelentős szerepet játszott a házasságunkban”. Utalva ezzel arra, hogy hithű katolikusként szóba sem kerülhetett a válás gondolata. 

Kelly az öregedést is nehezen viselte. Negyvenedik szülinapjának alkalmából, 1969-ben ezt nyilatkozta a Look magazinnak: 

„Egy nő számára a negyvenedik születésnap kínszenvedés, a vég. Azt hiszem, a negyvenedik év rettenetes… Én sem vagyok kivétel. Ki nem állhatom. Nagyon váratlanul éri az embert. Az ember tudja, hogy megtörténik, de arra  gondol, hogy miért ilyen hamar?”

Nem így szerette volna, de hogy a filmjeiben végül úgy maradhatott meg az utókornak, mint a tökéletes szépségű, fiatal nő, hozzásegítette ahhoz, hogy a mai napig ikonként tekintünk rá.

A végzet

Kelly nem volt jó sofőr, mondogatta is néhányszor, hogy egyszer autóbalesete lesz, annyira retteg a vezetéstől. Miután Stephanie lánya balesetet szenvedett, és néhány öltéssel összevarrták a fejét, mégis autóba szálltak 1982. szeptember 13-án, és egy éles kanyarban kisodródtak, majd harminc méteren keresztül a levegőben pörögtek. Lánya könnyebb sérülésekkel megúszta, de a hercegnő, bár nem voltak rajta jelentős külsérelmi nyomok, és úgy tűnt, nincs komoly baj, másnap a kórházban kómába esett, és többé nem ébredt fel. Stephanie-t sosem hallgatták ki ebben az ügyben (a hercegi család tagjait nem lehetett kihallgatni a törvények értelmében), hogy mi okozta a balesetet. 

A monacói Szent Miklós katedrálisban helyezték örök nyugalomra, oda, ahová férjét is temették jóval később, 2005-ben.

Ahogy a könyv végére értem, már tudtam, hogy nem szeretnék olyan életet, mint amilyen Grace Kellynek jutott. Bekiabáltam Veronnak a szobába: „Szegény hercegnő, szegény-szegény hercegnő…”

Veron válasza ennyi volt: „De hát ezt az egészet ő választotta magának.”

Szentesi Éva

Forrás: J. Randy Tarraborell: Grace Kelly, a monacói hercegnő

Kiemelt kép: Getty Images/Herbert Dorfman/Corbis