A sztársághoz nem kell csinos pofi és jó test

–

1. Tommy Lee Jones

Alig hiszem, hogy van, aki ne ismerné, ugyanis az utóbbi húsz-huszonöt évben Hollywood elhalmozza szerepekkel, nagy költségvetésű franchise-okban ugyanúgy, mint művészi igényű filmekben. Előbbire példa a Mindörökké Batman, a Men in Black-sorozat (ami igazi A listás sztárrá avatta) vagy az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló, az utóbbira meg, mondjuk, a Született gyilkosok, a Nem vénnek való vidék, vagy a Lincoln – de igazából csak random emeltem ki párat, mert hosszan sorolhatnánk a szuper filmekben nyújtott emlékezetes alakításait. Fiatalon azonban nem volt könnyű dolga, mert sosem volt kiköpött szépfiú. Akadt olyan szerep, amit Kurt Russel, egy másikat meg Dennis Quaid happolt el előle, mert a nagy filmstúdiók nem merték rábízni a hősszerepeket. Legfeljebb akkor, ha egy karizmatikus nőt kellett támogatnia a történetben, mint például Faye Dunnawayt, máskor Sally Fieldet vagy Sissy Spaceket. De még A szökevényben is Harrison Ford volt az igazi sztár, ő meg a negatív hős.

Ötven fölött azonban már nem hátrány, hanem inkább előny, ha valakinek szabálytalan az arca, karakteresek a vonásai, vagy – mint az ő esetében – a beszédstílusa karcos, eredeti.

Hatvan fölött meg már akár szexi is lehet! Így került Tommy Lee Jones 66 évesen élete első romantikus komédiájába Meryl Streeppel (Amit még mindig tudni akarsz a szexről), és a sok sötét tónusú akciófilm, krimi és társadalmi dráma után legutóbb is egy olyan vígjátékba, mint a Just Getting Started, amiben mindhárom főszereplő (René Russo, Morgen Freeman és Jones) hatvan pluszos, és kicsattan az élettől. Hajrá, veteránok! 

2. Imelda Staunton

Engem a Táncterápia című filmben vett le a lábamról végleg (amit most is megnézhettek a moziban), amikor felfedeztem, hogy ez a komoly drámai színésznő milyen jól tud kinézni, milyen remekül tartja karban a testét és a mozgását, szóval milyen fantasztikusan táncol, és milyen jól komédiázik, miközben az érzelmeket valóban megéli, és nem csak mímeli. De aztán kiderült, hogy mindez csupán innen, Magyarországról lehet meglepetés, hiszen mi nem ismerjük Staunton színházi múltját, márpedig enélkül nem alkothatunk képet a pályájáról.

Az egyik legsikeresebb angol epizodista ugyanis színpadon főszerepek garmadáját játszotta el, attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett a Royal Academy of Dramatic Arts nevű színiakadémia kapuján. És ezek között számtalan musical főszerepe is volt, az Óz, a nagy varázsló Dorothyjától kezdve a Gypsy-n és Sweeney Toddon át a Koldusoperáig, de közben olyan klasszikusokban is parádés alakítást nyújtott, mint a Ványa bácsi vagy a Nem félünk a farkastól. Összesen tizenegyszer jelölték a legrangosabb angol színházi kitüntetésre, a Laurence Olivier-díjra, és négyszer meg is nyerte. A világ mégis csak akkor ismerte meg, amikor a Vera Drake című filmben főszerepet játszott – egy igazi tragikus történetben. Onnantól csupa érdekes mellékszerepet kapott – többnyire elcsúfítva – olyan nagyszabású filmekben, mint a Szerelmes Shakespeare vagy a Harry Potter-sorozat –

de most megnézhetitek, milyen csodálatosan tud a könnyű műfajban is minőséget alkotni, és abszolút főhősként elvinni egy filmet a hátán.

3. Christopher Plummer

Egy picit kakukktojásnak számít Christopher Plummer, mert az ő karrierje valójában pontosan úgy indult, mint egy igazi hollywoodi sztáré, megvolt ugyanis a külseje ahhoz, hogy hős legyen. Csakhogy egyedül A muzsika hangja lett igazán sikeres a korai filmjei közül – amiben viszont ő nem érezte jól magát –, és más filmekben hiába játszott Romy Schneiderrel, Natalie Wooddal, Robert Redforddal, vagy hiába kapott akkora lehetőségeket, mint Cyrano de Bergerac vagy Oidipusz király karaktere, valahogy nem sikerült neki az áttörés. Persze nem maradt munka nélkül azután sem, de főleg színházban és tévés produkciókban dolgozott, amiknek abban az időben még nem volt akkora presztízse, mint manapság.

Az elmúlt tíz évben azonban valóságos aranykorát éli: háromszor jelölték Oscar-díjra nyolcvan felett, amivel bevonult a filmtörténetbe. Legutóbb idén, A világ összes pénze című filmért, amibe a premier előtti utolsó pillanatban ugrott be, a molesztálási botrányba keveredett Kevin Spacey helyébe. Mivel ezt a jelölést már 88 évesen kapta, ezzel ő lett a valaha volt legidősebb Oscar-jelölt. De nehogy azt higgyétek, hogy ezután viszont nyugdíjba óhajt vonulni: júniusban kerül mozikba Amerikában az új filmje, amiben egy idősek otthonából kirúgott, kalandvágyó urat játszik, és további két filmje vár még bemutatásra. És ezek nem nyúlfarknyi szerepek, hanem olyan karakterek, amik egy igazi sztárnak dukálnak!

4. Charlotte Rampling

Nemcsak a külseje volt imponáló, de valami titokzatos belső kisugárzás is körbelengte Charlotte Ramplingot már a pályája elején, amiért a hatvanas-hetvenes évek legendás rendezői is dolgozni akartak vele. Tény, hogy korábban modellkedett, de már huszonévesen is több volt egy szép lánynál: négy nyelven beszélt (mivel három országban élt gyerekként), egy családi tragédia nyomta a lelkét (nővére 23 évesen öngyilkos lett), és úgy tudott nézni, egyszerűen csak nézni, hogy attól megállt az ütő az emberben. De hiába, olyan igazi sztárságig, mint abban a korban, mondjuk, Jeanne Moreau, Catherine Deneuve, Julie Christie, Monica Vitti vagy Claudia Cardinale, sosem vitte.

Viszont az utóbbi években mindegyiküket lepipálta, hiszen olyan komoly színészi feladatok jutottak neki, és azokat igazán szuggesztíven oldotta meg.

Ahogy az gyakran lenni szokott: ehhez elég volt egyetlen rendező, aki meglátta benne a múzsáját. Rampling esetében ez az európai művészfilmes körök egyik kedvence, Francois Ozon volt, aki 2000-ben bízta rá a Homok alatt című filmje főszerepét, majd kicsit később az Uszoda, és még pár évvel később az Angel című munkájában is foglalkoztatta. És Rampling egyszeriben generációja egyik legsikeresebb színésznője lett, amit egy Oscar-jelölés és egy Európai filmdíj koronázott meg két éve, a 45 év című filmjéért. Most már Hollywoodba is rendszeresen hívják: jelenleg épp a Vörös verébben láthatjátok a mozikban, de hamarosan Alicia Vikander és Eva Green mellett tűnik fel az Euphoriában, és persze be van már táblázva a következő éve is. Mert nézni… azt még most is vérfagyasztóan tud.   

5. Timothy Spall

Ha valakinek ismerős lehet az arca, és mégsem tudja azt egyetlen szerephez kötni, az Timothy Spall. És ennek két oka van: egy, hogy annyi filmben játszott annyiféle karakterszerepet, hogy felsorolni is képtelenség; kettő, hogy az utóbbi tíz évben annyit fogyott, hogy szinte egy másik ember lett belőle. Ennek köszönheti tulajdonképpen, hogy ma már olyan hősszerepre is alkalmas, mint a Táncterápia Charlie-ja vagy akár A vendégek Billje. Korábban olyan szerepek, amikben a férfiasság fontos szempont – vagyis az, hogy elhiggyük, belé lehet szeretni – nem találták meg. Most, hatvanévesen pedig ebben is hiteles.  

Kevés epizodista akad a színház- és filmtörténetben, aki idős korára vált vezető színésszé – a sorrend ugyanis fordított szokott lenni: a vezető színészek válnak karakterszínészekké. Spall rendhagyó karrierjéhez azonban nyilván hozzájárul az is, hogy Mike Leigh mellett már korábban izgalmas és komoly feladatokat, lehetőségeket kapott. És onnantól, hogy Leigh rábízta William Turner festő szerepét a róla készült életrajzi filmben, már azt is bizonyította a világnak, hogy Spall képes karizmatikus főhős lenni. Korábban legyőzte a rákot, aztán életmódot váltott, ezzel szerepkört is –

ő tehát a tökéletes megtestesítője annak, hogy sosem késő újjászületni, és újradefiniálni önmagunkat.

6. Helen Mirren

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem az utóbbi évek vörös szőnyeges vonulásainak – legyen az filmbemutató, divatbemutató vagy díjkiosztó – a legfényesebben ragyogó sztárja Helen Mirren. Nemcsak hatalmas színésznő, aki egyre vagányabban váltogatja a műfajokat, de az egyik legszebb nő is. Nem ahhoz képest… hanem mindentől függetlenül. Műtétek nélkül, egy hiteles, magabiztos arcot megőrizve, okos és játékos tekintettel.

Ennek köszönheti, hogy hetven felett is elhalmozzák szerepekkel – méghozzá jó szerepekkel, nem nagymamafigurákkal.

Bár fiatalon is – a listán szereplő angol színészekkel együtt – komoly színházi és tévés főszerepeket játszott (sőt, filmen is, tele nagy klasszikusokkal), de csak mostanra tudja mindenki, hogy ki ő, és mostanra vált tényezővé Hollywoodban. Ezt elsősorban Robert Altmannak, és a Gosford park című filmnek köszönheti, amelynek mellékszerepe Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-jelöléseket hozott számára; másodsorban Stephen Frearsnek, aki öt évvel később A királynő című film címszerepét bízta rá, és ezzel hozzá is segítette a felsorolt díjakhoz. Azóta mintha megtáltosodott volna: nem derogál neki semmi: simán vállal akcióvígjátékot, drámát, animációs filmet, kísértettörténetet, irodalmi adaptációt, bármit – szinte mindig főszerepben, és mindent ugyanazzal az igényességgel. Láthatóan élvezi, és tudatosan kézben tartja a későn jött sikert, mert nem az ölébe pottyant, és nem is száll a fejébe. Ugyanis egy élet munkájának gyümölcse. Mint a többiek esetében is.  

Gyárfás Dorka