A proteines palacsintaporból három púpozott evőkanállal kell rakni fél deci tejbe. Az van a palacsintaporos dobozra írva, hogy zéró cukor, zéró glutén. Ez fontos. Nem vehetek olyat, amiben káros anyag van. Mihály szerint a tejet is el kéne már felejteni, mert hiába írják rá, hogy organikus gazdaságban nevelkedett tehéntől származik, az isten tudja ezeket ellenőrizni. Ilyenkor mindig veszekszünk, aztán az a vége, hogy ráhagyom, hadd mondja a magáét. A múltkor demonstrálásképpen cukrozatlan zabtejet vett, de azt meg sem bírtam inni, olyan nyers növényszaga volt.

A zéró palacsintamasszát megolvasztott biokókuszzsírra öntöm a szuper hotspotos serpenyőmbe, és figyelem, ahogy a tészta dagadni kezd. Előbb az apró levegőbuborékok tűnnek el a sötétbarna, fényes anyagból, aztán sisteregni kezd a kókusz alatta. Semmi szaga nincs. Eszembe jutnak anyám vasárnapi rántott hús sütései, ahol az étolajszagú gőz egy idő után tömör, lekaparhatatlan, ragacsos réteggé vált a főzőfülke csempéin.

Látom anyámat magam előtt, ahogy felveszi a palacsintaporos dobozt, összehunyorítja a szemét, és megkérdezi: Ez meg mi a szar, gyerekem?

De nem kérdezi meg. Tavaly előtt temettük. Mellrák.

A teflonhoz való lapátot előszedem a csetresz közül, elmosom. Tegnap Mihály főzött, ő hagyta így a mosogatógépben. Elfelejtette elindítani. Anyám már lecseszte volna, hogy ennyire se képes, és nem hagyjuk ott a mosatlan edényt vacsora után, meg semmi után se. Megnézném Mihály fejét, ahogy anyám veszekszik vele. Nem tudna megszólalni sem, úgy meglepődne, szegény.

Aztán a palacsinta alá tuszkolom a teflonhoz való lapátot, egy bizonytalan mozdulattal megfordítom. Magam is meglepődöm, hogy elsőre sikerül. Nem sütök gyakran palacsintát, de Mihálynak ma ez volt a kívánsága. Megy edzeni, és azt mondta, ezt a sport előtt kell enni, de szigorúan a lelkemre kötötte, hogy jól púpozzam meg a kanalat, és kizárólag fél deci tejet adjak hozzá. Kicsit haragudott, amiért megint tej van, és nem növényi, de mondtam neki, hogy nyugodjon le a picsába már. Azzal a szarral nem lehet se sütni, se főzni.

A zéró massza megpirul, és szépen megdagad, egész pofás palacsinta lesz belőle. Cukormentes csokiszószt nyomok a tetejére, meg bio epret, amit a Budagyöngyében ezerhatszázért lehet venni ilyenkor márciusban, és mindig káromkodom magamban a zöldségesre, miután eljövök, hogy lehet ennyiért árulni egy kis gyümölcsöt.

Anyám erre mondaná, hogy az a hülye, aki megveszi. Igaza lenne.

A mindenmentes reggelit beviszem az ágyba. Felkeltem Mihályt. Kicsit nyöszörög. A válláról lecsúszik a takaró ahogy megmozdul. Nézem a gömbölyű, kidolgozott, vállát, nézem a megrajzolt melleit, ahogy lejjebb csúszik a paplan, megpillantom a tökéletes hasizomzatát, figyelem a bőrét, ami teljesen csupaszra van borotválva, egy darab szőrszál sincs a mellkasán. Elképzelem, ahogy végigcsurgatom rajta a mindenmentes csokiszószt, és lenyalom, amíg ébredezik. De megint eszembe jut anyám, akinek azzal teltek a reggelei, hogy a részeg disznó apámat rugdosta ki az ágyból, hogy menjen már a gyárba. Addig, amíg aztán tényleg ki nem rúgták, és akkor a végkielégítéséből anyám vett egy mikrót, ami akkor jött be forgalomba, és azután már nem főzött soha többé, csak zacskós leves volt, meg mirelit csibefasírt.

Mihály felül, rám néz, és mosolyog. Nem szól egy szót sem, csak bámul rám, mintha valami hatalmas szfinx lennék a piramisok mellett, egy délibáb, aki egyébként is mit keres itt ebben a szuper loftban, mert hát, tisztán látszik, hogy nem ide való, csak valamilyen fondorlatos csel okán ide rendelték ebbe a lakásba, hogy a ház urának örömére tegyen.

Gyere már ide, te tündér! – És kiveszi a tálcát a kezemből, megfogja a csuklóm, és odahúz a csupasz hasizmára, felhúzza a pólóm, hogy a bőröm a bőréhez érjen, mert ezt imádja.

Szeretkezni kezdünk.

Az éjjeliszekrényre rakott tálcát véletlenül leverjük. A zéró palacsinta arccal a földre esik.

Anyám erre azt mondaná, hogy bassza meg az isten.

Szentesi Éva