A mese, amely tönkretette a saját múzsáját

A rossz hír az, hogy Viszlát, Christopher Robin!-t gyakran kellemetlen, sőt egyenesen kínos nézni. Komoly erőfeszítés kell ahhoz, hogy ezeken a részeken felülemelkedjünk, és meglássuk mögötte a tartalmat – ami viszont kifejezetten érdekes. De az is igaz, hogy nem úgy rossz film, ahogy azt az előzetes alapján vártuk: nem azért, mert egy öntetszelgő giccs a ’20-as, ’30-as évek vidéki Angliájáról, kifogástalan urakkal és elegáns hölgyekkel, akik a legszebb brit kiejtéssel társalognak felszínesen egymással. Szerencsére nem is egy mézesmázos dajkamese arról, hogyan születnek a remekművek.

A Viszlát, Christopher Robin! valójában egy sötét és tragikus történet arról, hogy ami gyerekek százmillióinak okozott örömöt, és adott útravalót egy egész életre, hogyan tette tönkre az egyetlent, aki ihlette: Róbert Gidát.

És még annyi minden másról…

Rideg apák, magányos gyerekek

Ahhoz képest, hogy Alan Alexander Milne neve milyen ismerősen csenghet szinte mindenki számára, a film valószínűleg sok új információval szolgál majd róla. Mindjárt az elején kiderül például, hogy a legmagasabb körökbe született, valódi gentleman volt, aki sokáig könnyed és mulatságos színdarabokat, vagyis vígjátékokat írt a Westendre. Még azután is, hogy súlyos traumákkal terhelve visszatért az I. világháborúból, ahol – társadalmi helyzetéből adódóan – tiszti rangban szolgált. Ma azt mondanánk, poszttraumás stressz-szindrómában szenvedett, ami egyébként nem volt ritka az I. világháború veteránjai között. Nagyjából ebben az időben kezdték felismerni ezt az állapotot – voltak ugyanis, akiknél a háborús sokk testi bénultságot okozott. A. A. Milne például magába forduló, szorongó ember lett tőle, akit gyakran gyötörtek rémálmok és látomások. Segítséget nem kért, és nem kapott, az egyetlen, amit saját érdekében tett, hogy a zajos Londonból vidékre költözött.

Milne és fia, Christopher Robin (Forrás: newyorker)

Addigra már nős volt, és született egy fia is, Christopher Robin. Itt jön a képbe a film egy másik vonulata: milyen is volt a XX. század eleji, előkelő családmodell Európában? (Sőt, olvasmányélményeim alapján az Egyesült Államokban is – a vagyonosabb polgári, illetve a nemesi családoknál ez általános volt.) A szülői feladatokra ezekben a körökben másképp tekintettek: a gyerekeket valójában a dada nevelte. A szülőkkel való találkozásaik és érintkezésük szigorú keretek között zajlott, amiben az intimitásnak, az érzelmek kimutatásának nem volt helye.

Kivételesnek számított, ha a szülő mégis gyengéd viszonyra törekedett, ha ezeket a szabályokat lazán kezelte vagy áthágta. A társadalmi életben való aktív részvételük sokkal fontosabb kötelezettség volt.

Őket is így nevelték, ezt adták hát át az utódaiknak. Nem volt előttük más minta. 

A film alapján A. A. Milne érzékeny ember lehetett, de az akkori normák szerint ezt az oldalát nyilvánosan nem élhette meg, és háborús sebeivel sem foglalkozhatott. Az egyetlen terület, ahol kiadhatta őket, az írás volt. Az igazi Róbert Gidát tehát lelki értelemben fényévek választották el a szüleitől, egyedül a dadájához érezte közel magát – már csak azért is, mert a gyerek szempontjaival, érdekeivel és lelkével csak ő törődött.

Will Tilston a fiatal Christopher Robin szerepében

Véletlen gyengédség, tudatos siker

A Micimackót és Milne gyerekverseit tulajdonképpen a véletlen ihlette: volt egy rövid időszak, amikor a Sussex-i házban kettesben maradtak. Milne felesége – a kor értékrendjének megfelelően – társadalmi életet élt Londonban, a dada pedig haldokló édesanyját látogatta meg. Milne-t hirtelen semmi nem akadályozta abban, hogy érző szívű apaszerepet éljen meg. De ez az idill korlátozott ideig tartott csupán, és amint könyv született belőle, elillant. 

A film nagy része tehát azt meséli el, hogy abból a pár napos őszinte egymásra figyelésből, valódi kötelékből hogyan lett aztán rémálom – legalábbis Róbert Gida számára. Hogy azt a keveset, ami kettejüknek volt, hogyan árusította ki az apja. A szó szoros értelmében: ugyanis a Micimackó megjelenését hatalmas reklámkampány követte, nemcsak Nagy-Britanniában, hanem a tengerentúlon is. És Róbert Gida volt hozzá a legjobb reklámarc, ő pedig gyerekként nem tiltakozhatott. 

Domhnall Gleeson és Will Tilston Milne és Christopher Robin szerepében

Milne ugyan érezte – főleg azután, hogy a dada erre figyelmeztette –, hogy a gyerekkel szemben ez nem tisztességes, de a felesége megmámorosodott a sikertől, és ő nem vitatkozott vele. Egyébként sem ő döntött családi kérdésekben, az az asszony dolga volt – akit a film meglehetősen hidegnek és érzéketlennek ábrázol. És persze nem Milne volt az első művész a világtörténelemben, aki az alkotáshoz felhasználta a magánéletét, aminek aztán meglett a böjtje. Ez is a film egyik érdekes témája, amin hosszan lehet vitatkozni: van-e joga a művésznek ahhoz, hogy a saját szemszögéből művészete tárgyává tegye a hozzátartozóit? Persze aki ismeri az alkotás folyamatát, tudja: a kérdés nem így merül fel.

A művész nem tud mást adni az alkotásba, mint amit megél. Hogy ezért aztán akaratlanul is beáldoz fontos kapcsolatokat, egy olyan ár a művészetért, amit nem könnyű megfizetni.

De nem feltétlenül választás kérdése: az alkotás erős belső késztetésre születik. 

A dadát alakító Kelly MacDonlad és Will Tilston

Az igazi Róbert Gida tragédiája

A filmnek van még egy utolsó, érdekes vetülete: azonos-e a művekben szereplő karakter az élő, lélegző ihletőjével? Ha nem – hiszen sosem teljesen –, akkor leválaszthatja-e magát róla? Róbert Gida bárhogy szerette volna, nem tudta lefejteni magáról az apja által írt karaktert, nem sikerült neki, és ez egy életre megnyomorította. Ő így élte meg, számára a könyv valójában  veszteséget jelentett – ezért meg akart szabadulni tőle, vagy legalábbis a saját szerepétől benne. Persze ezek a „függetlenedési” kísérletek kudarcba fulladtak, amit úgy bosszult meg az apján, hogy elment a II. világháborúba katonának. Pontosan tudta, hogy Milne semmit sem ellenez jobban, ezért még a segítségét is kérte hozzá. Az apa pedig a bűntudat miatt nem mert ellenkezni. 

Christopher Robin Milne a londoni állatkertben, 1980-ban (Kép: Country Living Magazine)

Egy olyan filmben persze, mint a Viszlát, Christopher Robin! nem maradhatnak elvarratlanul a szálak, a végére ki kell hozni valamiféle megbékélést apa és fia között. A valóságban Christopher Milne egy életen át cipelte Róbert Gida terhét, és a vége felé megírta egy keserű memoárban, ami magyarul is megjelent. Ezt vették alapul a filmhez, és akár a könyv volt gyenge, akár az adaptáció,

a film végül épp a forgatókönyvön bukott el, ami a sokszínű, mély történet ellenére is hemzseg a közhelyektől és a hiteltelen dialógoktól.

Szinte minden motívum, amit az imént felsoroltam, ügyetlenül, fantáziátlanul vagy erőltetetten jelenik meg, így aztán a színészeknek sem lehetett könnyű dolga. Az amerikai sajtóban agyonajnározták a gyerek Róbert Gidát alakító Will Tilstont, de amellett, hogy nekem túlontúl édes, – véletlenül épp hasonló korú gyerekeim vannak, így pontosan tudom, milyen hamisak a jelenetei. A tinédzser megfelelőjét alakító Alex Lawther legalább látványosan sérült figura, pusztán az arcától összeszorul az ember szíve. 

A Milne-t alakító Domhnall Gleeson korunk egyik legnagyobb ígérete, de sajnos még mindig csak ígéret – ez a szerep sem áll igazán jól neki. A járását kitalálta, de az a gondosan rejtegetett, mégis mindenen átsütő melegség, ami Milne-nek a filmben is ábrázolt fotóján látható (lsd. fent, a cikk elején), hiányzik az alakításából. Az öregítő maszkja meg egyenesen rémes. A feleségét játszó Margot Robbie sajnos túl szép, és túl kevéssé brit ehhez a figurához, így az egyetlen, akit szívvel-lélekkel dicsérni tudunk, az Kelly Macdonald a dada szerepében. Ő az a színésznő, akinek sohasem hivalkodó, mindig őszinte alakításai hibátlan ízlésű művészről, és egy tiszta emberről tanúskodnak.   

Domhnall Gleeson, Will Tilston és az anyát alakító Margot Robbie

A film rendezőjéről, Simon Curtisről mindez sajnos nem mondható el. Főleg, ami az ízlését illeti. A Viszlát Christopher Robin! háttércsapata ugyan kitett magáért, így a díszletek-jelmezek szemet gyönyörködtetők, de ahogy bemutatják őket, az nem ér fel az ábrázolt tárgyak minőségéig. Bár Curtisnek már van tapasztalata a kosztümös filmekben (ő rendezte az Egy hét Marylinnel, és a Hölgy aranyban című filmeket), itt most a korrekt iparosmunka színvonalát sem érte el. Bárcsak inkább korrekt lett volna, és nem próbált volna művészkedni! Ha mégis volt értelme végignézni a filmet, az ebben az esetben nem az ő érdeme, inkább annak ellenére történt. Mert az anyagon, amit ügyetlenül közvetített, azért érdemes gondolkodni. 

Gyárfás Dorka

Képek: Viszlát, Christopher Robin! (DJ Films, 2017)