Ülök a vécén, és bámulom a rózsaszínű fürdőszobát. Azért lett rózsaszín, mert kislány koromban arról ábrándoztam, hogy ha egyszer nagy leszek, lesz egy rózsaszín fürdőszobám. A férjemet, aki – amikor a felújítást csináltattuk, – még az én férjem volt, nem nagyon érdekelte, hogy milyen színt választok. Nézem a rózsaszínű csempét, és folyik a könnyem. Pedig azt hittem, mindet elsírtam már. Tépek egy kis vécépapírt, kifújom az orrom, és megtörlöm a szemem. A gyerekek már alszanak, de nem árt az óvatosság. Nem akarom, hogy gyengének lássanak.

Kijövök a fürdőből, és reménykedem, hogy ma tudok majd aludni. Bekapcsolom a tévét, keresem az érzést, ami a megnyugvás érzése. Valahogy mindig olyan, mintha ijedt lennék. Ez az az érzés, ami miatt nem tudok elaludni, és ez az, ami miatt nem tudok semmire figyelni. Mert egyre csak ezt a félés-érzést babusgatom magamban. Meg azt a másik érzést, amit titkolni akarok. Amit a féléssel takargatok.

A tévézés nem megy, minden egyes hangosabb szóra összerezzenek. Mi a franctól félek én, csak azt tudnám. Kimegyek a konyhába, rágyújtok, előveszem a bevált módszeremet, keresztrejtvényt fejtek.

A szeretet szerve. Szív – írom be a rubrikába, és máris ordítva bőgök. A ceruzával elkezdem firkálni a rubrikát, és kihúzom a szívet. A papír átszakad, de én még mindig satírozok. Mikor hagy már aludni ez a kurva rettegés? Mikor tudok már majd másra gondolni? Kényszerítem magam, hogy a fiaimra gondoljak. De ahogy rájuk gondolok, onnan már csak egy fél gondolatnyira van az apjuk, és rám zúdul ez az egész nyomorult, szar helyzet. Pedig a fiaimra kell gondolnom, csakis a fiaimra. Meg is halhatnék, ha ők nem lennének, akkor talán, ott a végtelen csendben nem lenne ez az örök félés a mindennapjaim már szinte megszokott, de fojtóan rámcsavarodott érzése.

Két hónapja ment el az apjuk. Két hónapja volt az az este, amit szeretnék visszacsinálni. Szeretném visszadugni azt a kurva útlevelet a fiók mélyére, az apám orvosi papírjai közé. Szeretném, ha nem hívtam volna fel a taxistársaságot.

Szeretném, ha ismét olyan bután elhihetnék mindent, mint egy héttel azelőtt.

Amikor hazajött „Moszkvából”, én csak mereven odatartottam az arcomat egy puszira, és félrebillentett fejjel vártam, míg a gyerekeknek odaadja az ajándékokat. Ő huncut, kisfiús mosollyal az arcán húzta elő a kézitáskájából a legújabb típusú játékhelikoptereket, amiket – elmondása szerint – már régen kinézett nekik, de most úgy hallotta: olyan jó fiúk voltak, hogy megérdemelték, és meg is kapják.

Az arca kicsit napbarnított volt, amit nem is értettem volna, ha nem tudtam volna a szívemben, a zsibbadás mögött, hogy lófaszt volt ő Moszkvában.

A gyerekek csüngtek rajta, és egymást túllicitálva kiabáltak, hogy melyik kezét választják. Egy rövid huzavona után végre mindenki megkapta a választott helikoptert, és csak pár percig cserélgették, hogy mégis kinek melyik kell. Aztán úgy, pizsamában ugráltak még egy sort a nappaliban. Én már vagy ötödször szóltam nekik, hogy be lehet fejezni, és menjenek végre aludni. De az apjuk cinkosan vigyorgott velük, és mondogatta, hogy jólvanmár, anya, egy hete nem láttak, még öt percet adj már nekünk. Aztán, amikor látta, hogy valamiért ideges vagyok, rászólt a fiúkra, hogy menjenek, mert anyának nehéz napja lesz holnap, fontos ügyfelei érkeznek, ne húzzák itt az időt. Miközben terelgette őket a gyerekszoba felé, oldalról rám nézett, hogy veszem-e az adást, hogy lám-lám, ő számon tartja, hogy nekem fontos megbeszélésem lesz holnap. Honnan is tudhatta volna, hogy még tegnapelőtt lemondtam, mert nem vagyok képes másra figyelni, csak a félésre, erre a kurva félésre a szívemben.

Elkezdtem összepakolni a nem is olyan rendetlen nappaliban, biztosan azt gondoltam, hogy talán attól újra élni kezdek. A fiúk duzzogtak még egy sort, és néhányszor kibújtak az apjuk terelgető kezei alól. Röhögcséltek, a helikoptereket reptették, Tamás meg velük nevetett. Egy cseppet sem volt türelmetlen, inkább leengedett kézzel megvárta, amíg egy kicsit lenyugszanak. Aztán újra terelgetni kezdte őket a szobájuk felé. Hallottam fél füllel innen a félés mögül, hogy azt mondja nekik, pénteken az egész család elmegy együtt a kistóhoz, ha jól viselkednek, de most legyenek csendben, mert nagyon késő van már. Holnap reggel ő viszi őket suliba, aztán út közben mindent kidolgoznak majd a hétvégi programmal kapcsolatban. Ők, együtt, hárman. A fiúk engedelmesen bevonultak a szobájukba. Most nyilván álmukban is azt fogják tervezgetni, hogy a kistónál horgászni akarjanak-e, vagy inkább a másik parton, a csúszdaparkban viháncolni. Pár perc múlva Tamás kijött tőlük – egy rövid mesét még biztosan kikönyörögtek –, és halkan rájuk csukta a gyerekszoba ajtaját. Én még mindig pakolásztam.

Karját széttárva indult felém.

– Azt hittem, hogy már sosem alszanak el! – mondta nevetve.

Én nem nevettem, mint máskor. Semmi ölelés, meg cicáskodás, ahogy tizenegy éve mindig, ha hosszabb útról hazajön, és végre kettesben maradunk. Az arcom merev lehetett, nyilván sápadt is voltam, mert – mint pár napja már olyan sokszor – most is elkezdett zsibbadni a szám.

– Valami baj van?

Nem válaszoltam neki, csak szó nélkül letettem elé az útlevelét. Leraktam mellé a hét levélkét is, amit itt hagyott nekem. A hét szenvedéllyel teli levélkét, amelyből minden este csak egyet bonthattam ki, és minden este boldogan kellet volna elaludnom, hogy lám-lám, ennyi év után is mennyire, de mennyire szeret engem az én férjem. De a hétből négy levélke bontatlan volt, és Tamás értetlenül nézte.

– Mi történt? – kérdezte a levelekre mutatva.

Megkérdeztem, hogy hol is volt tulajdonképpen. Aztán a válaszát meg sem várva azt kérdeztem tőle, hogy van-e valakije?

És persze automatikusan jött a válasz, hogy dehogy van, miket beszélek.

– Tudod, hogy mennyire, de mennyire szeretlek, és a mindenem vagy, ne viccelj már, honnan is szedsz ilyen butaságokat?

Azt mondta, hogy nem érti, mi bajom van, talán csak nem telebeszélte a fejemet a barátnőm hülyeségekkel?! Meg, hogy ő már régóta azt sem érti, miért kell nekünk Editkéékkel összejárni, sosem szerette őket, biztos benne most már, hogy irigységükben teletömték a fejemet valami oltári nagy baromsággal.

Negédes mosollyal az arcán közelebb lépett, meg akart ölelni, de hátrébb léptem, majd amikor értetlenül nézett rám, visszaléptem, és kicsit előrébb toltam az útlevelet. A kezem remegett, de próbáltam uralkodni magamon. Legszívesebben üvöltöttem volna, és nekiestem volna az arcának, talán még a szívét is ki tudtam volna tépni a két kezemmel. Kitépni, és megtaposni. Szétnyomni a lábammal, hogy fröccsenjen belőle ki minden vér, ami ezt az áruló szívet valaha is táplálta.

– El akarsz utazni? – kérdezte.

– Nem akarok elutazni. Csak azt nem értem, hogy te hogy utaztál eddig – böktem az útlevélre.

Szó nélkül nyitotta ki. Azonnal megjelentek az első izzadságcseppek a homlokán. Csend volt. Az agya nyilván sebesen járt, de egyelőre hallgatott.

Aztán nagyon halkan belekezdett valami mesébe, hogy az alapítványnak csoportos útlevele van, ne butáskodjak már, ő soha nem hazudik nekem, hiszen az életénél is jobban szeret minket, és eszébe nem jutna soha, de soha, hogy másfelé nézzen, miért is tenné, hiszen mindene megvan neki itthon, és nézzek magamra, hát nincs férfiember a földön, aki tőlem csodálatosabb, okosabb és kedvesebb nőt kapott volna feleségnek, és bolond lenne az az ember, aki ezt bármiféle hazugsággal kockára tenné.

– Hogy jöttél haza? – kérdeztem szinte súgva. A torkom kiszáradva, és talán nem is kérdeztem, csak akartam… talán a hang el sem hagyta a számat. Mégis megértette, hogy mit akarok tudni.

– Taxival.

– Melyikkel?

Megmondta, hogy melyikkel. A konyhai telefont már emeltem is, és tárcsáztam a taxitársaságot. Tamás arcán most már látványosan folyt az izzadság. Leült az asztal mellé a legtávolabbi székre. Soha azelőtt nem láttam még ennyire ijedtnek. Meg is sajnáltam, és majdnem letettem a kagylót, amikor beleszólt egy hang:

– Budapest taxi, jó napot kívánok.

– Jó napot kívánok. A Szellőhegy utca 12/b be hozott egy utast egy kollégájuk 19 óra 50 perckor.

A férjem arcán hosszú, egyenes vonalban kúsztak lefelé az izzadságcseppek. Az első abban a pillanatban esett le a terítőre, amikor válaszolt a diszpécser.

– Igen, látom is. Miben segíthetek?

– Ne haragudjon, de benne felejtettünk egy csomagot a kocsiban. Meg tudná kérdezni a kollégát, hogy megvan-e?

– Persze, máris, azonnal. Hol tetszettek beszállni?

– Megnézné pontosan? Mert elgyalogoltunk egy kicsit a várakozás közben.

Tamás falfehér lett a barna szín alatt. Az izzadság most már megállíthatatlan patakokban folyt le az arcán. Nem törölte le. Nem csinált semmit. Csak ült, és hagyta, hogy csupa víz legyen a konyhaasztal kisimított terítője.

– Pillanat – hangzik a telefonba, és már mondta is. Már mondta is azokat a szavakat, amiktől kidurran a csodálatos boldogságléggömb a seggem alatt, és én hatalmas koppanással estem le a földre.

– XI. kerület, Darvasi utca 2. alá ment az autó, onnan szállította önöket a Szellőhegy utcába. És a kolléga üzeni, hogy nincs meg a csomag, sajnálja, de eltelt már több mint egy óra, nyilván elvitte a következő utasok valamelyike. Máskor tessék hamarabb telefonálni.

– Igen, persze, és köszönöm.

Letettem a telefont, és nem tudtam beszélni hozzá. Pedig a telefonba még tudtam. Aztán nagy nehezen kinyögtem a címet. Nem szólt egy szót sem.

– Innen jöttél mindig?

Nem válaszolt. Csak nézett rám, és az arca úszott az izzadságban.

Néztem, egyre csak néztem. És megértettem, hogy ő talán csak jót akart. Jót akart nekem a sok-sok hazugsággal. Talán szeretett is. Talán csak nem akarta ezt a fájást, ami most elért. Meg ezt a megmagyarázhatatlan, ólmos fáradtságot.

Felállt, és beletörölte az arcát egy konyharuhába. Máskor rászóltam volna, hogy az nem arra való, de akkor valahogy arra való volt.

Akkor semmi nem arra való volt, amire való lenne.

Szó nélkül csomagolt. Már nem magyarázkodott, nem mondta, hogy butaságokat beszélek. Már csak pakolt. A nemrég vele együtt érkezett piros bőröndbe belerakott még néhány dolgot, aztán lezárta. Még mindig nem szólt egy szót sem. Elindult a bejárati ajtó felé, de félúton megállt. Visszanézett, nyilván megjegyezte az agyában ezt a pillanatot. A tündérmese széttörésének pillanatát. Kilépett az ajtón, én pedig leültem a konyhaasztalhoz a helyére. Csak ültem ott órákig. Próbáltam megfejteni, hogy mit is érzek, miért is félek ennyire.

Két hónap telt el, de azóta sem tudtam rájönni.

Kidobom az összefirkált keresztrejtvényt, visszamegyek a fürdőbe. Megint csak nézem azt a kurva rózsaszín csempét, mintha ez a szerencsétlen tehetne mindenről. Nem és nem tudom megfejteni a zsibbadt rettegés miértjét. Aztán hajnal felé, ahogy még mindig a fürdőszoba rózsaszín kövén ülök elgémberedve, valahol mélyen megszületik rá a válasz. Tudom, hogy ez az, ami a legnagyobb ellenségem. Ezt az érzést takargattam, és takargatom azóta is a zsibbadással és a féléssel.

Úgy hívják, szégyen.

 Péterfy-Novák Éva