– Csengettek! – kiabált anyu. Éppen krumplit reszelt. Hetek óta könyörögtem neki, hogy süssön tócsnit. Most végre az lesz vacsorára.

– Nyissa már ki valaki a kaput, tiszta krumpli a kezem!

Apu úgy csinált, mint aki nem hallja, így kénytelen voltam elindulni a vaskos kulcscsomóval a kapuhoz. Semmi kedvem nem volt a jó meleg konyhából kimenni, de tudtam, ha nem indulok el, akkor anyu még jobban ordibálni fog. Kint szakadt a hó, a verandától a kapuig apu reggel ugyan elkotorta, de már megint bokáig belesüllyedtem.

A szomszéd Bori néni állt a kapuban, egy kistányérral a kezében. Süteményt hozott, valami meggyest, úgy láttam. A fején színes kendő volt körbetekerve, a vállán irhabunda. Kicsit megszeppentem, mert Bori néni erőszakos, nagyhangú asszony volt, rettegett tőle az egész utca. Mindenkiről megvolt a véleménye, és ezt soha nem is rejtette véka alá. Amikor kinyitottam a kaput, erőteljes mozdulattal tolt félre.

– Anyádék itthon vannak? –  A választ nem várta meg, nyilvánvalóan pontosan tudta, hogy itthon vannak, hiszen egész álló nap az ablakból figyelte az utcát.

Mire beértem utána, már ott ült anyuval szemben a konyhában. A kabát és a kendő ott volt ledobva az egyik hokedlin. Anyám arcán láttam a rettenetet. Apu egy pillanat alatt lelépett, a verandáról szólt vissza, hogy átmegy Bodnárékhoz, segíteni kell valami szekrényt felhozni a pincéből. Tudtam, hogy holnapra ígérkezett, de hát szorgos ember az én apukám, nem halogatja holnapra.

Bori néni kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál, félretolta a lisztet és a krumplis tálat. Leültem az ajtó melletti kisszékre, onnan hallgattam minden szavát, mert engem nagyon is érdekelt, hogy milyen új hírek keringenek az utcában.

– Cserbáné egészen biztosan a Frici szeretője – mondta, miközben kicsit hátraszegte a fejét, és saját magának megsimította a haját. Mozdulata olyannak tűnt nekem, mintha saját magát dicsérte volna meg ezért a pompás felfedezésért.

Anyu semmit nem kérdezett. Egy apró sóhajjal kísérve visszahúzta a lisztet, és vastagon megszórta a reszelt krumplit. Tudtam, hogy azért teszi, hogy ne barnuljon meg… ebből a krumpliból egy órán belül nem lesz tócsni. Szemrebbenés nélkül vette tudomásul, hogy végig kell hallgatnia az összes utcabeli pletykát.

– Szóval – mondta Bori néni – reggel korán láttam az ablakból, hogy egy esőkabátos nő (itt én egy kicsit megzavarodtam, hogy hószakadásban minek esőkabát, de tovább figyeltem) csengetett Fricihez.

Azt tudtam, hogy Frici bá' nagyon kapós, mert még nincsen neki felesége, pedig már benne van a korban, de azt nem tudtam, hogy Cserba Zoli anyukája is oda-oda járogat.

– Nem voltam rest, Editkém, nem voltam rest – ezt úgy mondta, mintha legalábbis ajándékot érdemelne. – Amikor eltűnt a fura, esőkabátos nő a Frici kapujában, én bizony kijöttem, és a friss hóban szépen végigmentem a lábnyomokon, hogy megtudjam, honnan jött a nő. Hát, képzelje, Editke, hogy Cserbáné volt az. Az az álszent, minden hájjal megkent kurva. Láttam én, hogy az ura még kora hajnalban elment dolgozni, most mondja már meg, szomszédasszony, hát milyen anya az ilyen, oszt otthagyta a két kisgyereket egyedül abban a nagy házban, hogy a Fricikét szórakoztathassa.

Anyu egyetlen szót sem szólt, csak nekem intett a fejével, hogy menjek ki a konyhából. Én úgy tettem, mintha egyáltalán nem venném észre a kiutasító mozdulatokat, szájtátva hallgattam, hátha megtudok egyéb részleteket is.

– Hát, ez a Frici, na, ebben van spiritusz Editkém! – a héten volt már nála Feketéné is!

Feketéné a sarkon lakott a férjével. Most megtudtuk róla Bori nénitől, hogy „nem lehet gyereke, és meg is érdemli az a cafka, mert aki huszonnyolc évesen a negyvennégy éves agglegényhez jár át minden délután etyepetyézni (így mondta, etyepetyézni), annak ne is legyen gyereke. Reméli, Isten figyel is ezekre, és tudja, hogy mivel kell majd megbüntetnie.”

Ahogy hadart, én nem tudtam levenni a szemem a szája fölötti sötét vonalról. Percekbe tellett, mire rájöttem, hogy bajusza van.

Anyám a szóáradat közepe felé felállt, és újra megszórta a krumplit liszttel, mert az előző szórás már átnedvesedett. Kezdett feszült lenni, tette volna már a dolgát, én egyre éhesebb voltam, apu meg bármelyik pillanatban megjöhet – a tócsni meg sehol. Bori néni csak mondta és mondta és mondta. Hogy valamelyik nap Bodnárnét megkergette a férje, és ordítoztak az utcán, de ő beengedte magukhoz szerencsétlen asszonyt, így első kézből tudja, hogy Bodnár bácsinak szeretője van, és Bodnár néni nem teheti még szóvá sem, mert akkor megveri őt a hites ura, mint a kocsis a lovát.

Anyu már szinte könyörgően nézett rám, de hát mit tehettem volna én annak érdekében, hogy hazamenjen Bori néni? Meg az igazat megvallva, én egyáltalán nem akartam, hogy hazamenjen. Csak ne lettem volna olyan éhes!

Apu megjött, és mosolyogva mondta, hogy Bori nénit utcaszerte keresi a férje, és ő mondta is neki, hogy itt van, úgyhogy menjen, nehogy mérges legyen az ura. Bori néni fel is állt, de nem hagyta abba a beszélést, apukámnak is elkezdte mondani, hogy milyen egy mocsok kurva ez a Cserbáné, képzelje el, meg, hogy a Feketénének szerinte azért nem lehet gyereke mert…

Apu elkezdte kifelé terelgetni, anyu meg nekilátott befejezni a tócsnit.

Tíz perc múlva kisült az első, de apu még mindig a kapuban hallgatta Bori nénit. Hiába próbálta kicsit kifelé tuszkolni, csak nem akart hazamenni.

– Na, eriggy, szólj apádnak, hogy kész a vacsora!

Kiszaladtam, de csodák csodája, apu már éppen jött visszafelé. Fejcsóválva dörmögött magában, de láttam rajta a megkönnyebbülést, meg egy kis büszkeséget is, hogy lám, milyen ügyes ő, ki tudta rakni ezt a szörnyeteget.

Leültünk vacsorázni, de az első harapás után undorral raktuk le a máskor olyan finom tócsnit. Annyira meglisztezte anyu, hogy ehetetlen lett. Csak egy fűrészpor ízű, lisztes szar. Anyu elsírta magát, apu megölelgette, majd szó nélkül levágott három karaj kenyeret, megkente zsírral.

– Kislányom, te meg ugorj csak be a csizmádba, és vidd át ezt a finom tócsnit Bori néniéknek vacsorára!

Azonnal felugrottam, bele a csizmába, nem bántam, hogy esik a hó és már sötét van, boldog vigyorral vittem a tál tócsnit.

Péterfy-Novák Éva

Az írás megjelent a Műút tavalyi számában.